|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 328 találat | lapozás: 1-30 ... 271-300 | 301-328 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Katona Ádám 2011. augusztus 15.Az Erdélyi Magyar Kezdeményezés RMDSZ-platform állásfoglalásaKelemen Hunor Szövetségi Elnök úr és Kovács Péter Főtitkár úr figyelmébe 1. A Platformok Konzultatív Tanácsa június 24-ki ülésén, az SZKT előtti délután, az RMDSZ csúcsvezetői jelenlétében, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés keresztény-szociális–nemzeti elkötelezettségű platform nevében kifejtettük, hogy az egymást váltogató bukaresti kormányokkal immár másfél évtizede, 1996 őszétől cinkosságot vállalt Szövetségünk csúcsvezetése, amelynek tagjait személy szerint felelősség terheli nemcsak „az RMDSZ-miniszterek” gyarlóságaiért, hanem a botladozó kormányok valamennyi baklövéséért, az ország jelenlegi politikai és gazdasági csődhelyzetéért meg az egekig érő korrupcióért. Politikai-erkölcsi felelősségét nem oszthatja meg sem a Szövetség tagságával, sem választóival, még kevésbé a romániai magyar nemzeti közösséggel az RMDSZ csúcsvezetése, ugyanis „kézi vezérlés” jellemzi tevékenységét: döntései antidemokratikusak, önkényesek, amelyeket még az SZKT-val – a kongresszusok közötti legfelső döntéshozó testületünkkel is – minden nemű előzetes konzultáció nélkül, csak utólag hagyat jóvá. Továbbá: bevett gyakorlattá vált Szövetségünkben, hogy a csúcsvezetés válasz nélkül hagyja a tevékenységét minősítő RMDSZ tisztségviselőknek, testületeknek élőszóval, vagy írásban megfogalmazott javaslatait, kritikáit, akárcsak a közvélemény-formáló magyar és román tömegtájékoztatás helytálló bírálatait. Így történik ez évek óta – minden következmény nélkül. 2. Az EMK augusztus 5-én délután telefonüzenet útján értesült KOVÁCS Péter főtitkár úr igényéről: az RMDSZ csúcsvezetése nevében ajánlatot kért platformunktól a funkciójáról lemondott CSEKE Attila egészségügyi(= eü-i) miniszter utódlására. Válaszunkat elküldtük. Visszajelzést azonban máig nem kaptunk. 3. Enyhén szólva: a közelebbi hetekben „kényes” helyzetbe került az RMDSZ: két „miniszterünk” bukott. Az ártatlanabbat: Cseke Attila urat – mint ahogyan szokásos – Markó Béla meg Kelemen Hunor úr cserbenhagyta, mennie kellett. A másik: a „neptuni és verespataki” előnevet kiérdemlő, nepotizmusáról is elhíresült BORBÉLY László környezetvédelmi miniszter pedig, akinek politikai-közéleti nimbuszát évek óta nyilvánosan és alaposan megtépázta a média, most pedig az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) és az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA), továbbra is bársonyszékében maradt. Sőt, legújabban környezetvédelmi szakembernek képzelve magát: a svédországi ciános technológiát „szakérti”. Természetesen, BORBÉLY László urat is megilleti – mint bárkit – az ártatlanság vélelme – egészen az ellene, a családtagjai és a bizalmi emberei ellen folyó kivizsgálások lezárulásáig –, de addig aligha láthatja el „a nép szolgája” (latinul minister = szolga) feladatkörét. 4. Az EMK szerint Szövetségünk csúcsvezetésnek mindenek előtt haladéktalanul vissza kellene hívnia a környezetvédelmi miniszteri posztról BORBÉLY László urat, és helyébe egy olyan személyt: környezet- védelmi szakembert kellene jelölnie, aki nem ciánoztatná el Verespatakot, aki tekintetbe venné a szaktudósok meg az anyaországunk vonatkozó igényét, és aki egyáltalán nem (vagy legalább részben nem) közpénzből kívánná fásítani az utóbbi két évtizedben letarolt hegyeinket, hanem mindazok vagyonának megcsapolása révén, akik természeti környezetünk pusztításában, így erdeink barbár letarolásában a fővétkesek. 5. Véleményünk szerint a Kulturális Minisztérium és az Országos Régészeti Bizottság botrányos „az aranyos históriája”; a korrupciós vádak körüli „paktum-titkosítások” föloldása; a lemondott eü-i miniszterünk tevékenységének mélyreható, széleskörű elemzése sokkal fontosabb és sürgősebb feladata az RMDSZ csúcsvezetésének, mint a kódoltan deficites eü-i tárca azonnali betöltése. Sem az RMDSZ, sem a romániai magyar nemzeti közösség nem veheti magára az ország egészének közvéleménye előtt, mint „a bozgorok történelmi vétkét” a Verespatak ciánozása minisztereink által történő jóváhagyásának és erdeink pusztításának bűnét! Szomorú tény, hogy csúcsvezetésünk lejáratta nemzeti közösségünk egészének jóhírét a hazai és külföldi közvélemény előtt. A Szövetségi Képviselők Tanácsa rendkívüli ülésének haladéktalan összehívására van szükség! 6. Számos orvos-ismerősünkkel, barátunkkal is konzultálva az a vélemény körvonalazódott, hogy nem célszerű, ha Szövetségünk csúcsvezetése az egészségügyi miniszter jelölésével kezdené másik „házi feladatának” megoldását. Mert hiszen az eü-i tárca jelenlegi csődjének tényleges oka legkevésbé sem a pénzügy- meg az eü-i miniszter személyi konfliktusa, netán összeférhetetlensége, tehát nem CSEKE Attila miniszter személyi alkalmatlansága. A gondok csupán miniszteri személycserével, bárki is legyen a jelölt, nem oldódnak meg, különösen nem a mai gazdasági, politikai helyzetben. Véleményem szerint többféle megoldás kívánatos és lehetséges. a/ Az RMDSZ-re rálőcsölt eü-i tárcát el kellene cserélni egy másikra, hiszen aligha megoldhatók az ország eü-i gondjai rövid távon. b/ Ha a minisztériumok cseréjét semmiképpen sem lehet elérni, bárki legyen Szövetségünk új eü-i miniszter-jelöltje, mindenek előtt a kormánytól szabad kezet kell kapnia a minisztériumi felső vezetés haladéktalan kicserélésére. Ez a garnitúra több rendben bebizonyította alkalmatlanságát. A levitézlett tanácsadói, államtitkári gárdának kicserélése és jelenleg a Demokrata Liberális Párt (PDL) által vezetett Országos Egészségbiztosítási Pénztár szénájának előzetes rendbe ttétele nélkül semmiképpen sem szabad újabb magyar közéleti embert bedobni a hazai eü. oroszlánketrecébe. Mivel a megoldandó konfliktushelyzet nem személyi-, sőt nem is CSAK pekuniális-, hanem intézményi-, szakmai-, illetve politikai-, sőt részben etnikai jellegű, tényleges javulás csak valamennyi tényező többlépcsős megszüntetése révén lehetséges. c/ Az RMDSZ csúcsvezetésének mindenek előtt a marosvásárhelyi orvosegyetem magyar szakembereivel kellene konzultálnia mindezekről az eü-i gondokról. Nem „a politikusok”, hanem a magasan képzett szakemberek kompetensek a jövő minisztere, továbbá a szaktanácsosok kijelölésére is! Szövetségünk döntéshozó testületeinek végre tudomásul kellene venniük, hogy a kormányzati tisztségek betöltéséhez mindenek előtt szükséges a jelöltek megfelelő szakmai felkészültsége meg erkölcsi, politikai feddhetetlensége és nem utolsó sorban a nemzeti közösségünkhöz való hűsége. A kormányzati tisztségek nem lehetnek a csúcsvezetéshez hűséges személyek hitbizomány-jellegű kiváltságai. 7. Továbbá: a romániai magyar nemzeti közösség érdekvédelmi szövetségének felelős kormánytényezőként, a jelenlegi kormányzati válságot föl kellene használnia a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar professzorai és diáksága jogos törekvései támogatására. Ideje lenne végre fölszámolni az ország egyetlen magyar nyelvű orvosképzést biztosító egyetemén az 1990 első hónapjaitól máig uralkodó abnormális etnikai viszonyokat, ily módon is küzdve az ország társadalmának demokratikus fejlődéséért. Az EMK több ízben fölhívta csúcsvezetésünk és a nyilvánosság figyelmét – legutóbb Szövetségségünk nagyváradi kongresszusán – a vasgárdista „Nouă Dreaptă” szervezetnek, a hatalom cinkos közönye közepette tartott, provokatív demonstrációira még a székelyföldi települések utcáin is. Visszhangtalanul. Holott „a demokrata” Szövetségünknek alapvető kötelessége lenne határozott és egyértelmű állásfoglalással elérni a szülőföldünkön garázdálkodó minden xenofób, sovén közéleti szereplő és szerveződés megfékezését. Úgy vélem, nem „effajta sokszínűség” jegyében született az Európai Unió jelszava: Egység a sokszínűségben! 8. Úgy tűnik, Szövetségünk csúcsvezetése teljesen megfeledkezett a nemzeti közösségünk jövőjéről, megmaradásunk alapfeltételeiről, így az ún. Gross-jelentés alapján 1334/2003. számmal azév június 24-i EU Közgyűlési Határozatról. A múlt hónapban kitört marosvásárhelyi felvételi-vizsga botrány újra figyelmezteti a kormányzati pozíciókat elvállaló RMDSZ politikusokat alapvető demokratikus szabadságjogunk: belső önrendelkezésünk újabb csorbítására, a romániai magyar nemzeti közösség szülőföldjén való egyenjogúsításának nyilvánvaló hiányára, Erdély teljes elrománosításának veszélyére! Felsőfokú anyanyelvi oktatásunk esélyegyenlőségének biztosítása végett a MOGYÉ-n és a többi – „multi-kulturális” címkével büszkélkedő – erdélyi egyetemen olyan EU-konform egyetemi charták haladéktalan kialakítására van szükség, amelyek biztosítanák etnikumunk egésze számára a felsőfokú magyar nyelvű oktatást. Ez nem a „magyar medikusok belügye”, mint ahogyan nem volt az „a hodákiak látogatása” sem Vásárhelyen! A Magyar Orvos- és Gyógyszerész-képzésért Egyesület és a Bolyai Kezdeményező Bizottság által a történelmi egyházaink szolidaritásával szervezett, f. hó 11-én, a marosvásárhelyi vártemplomban megtartott ökumenikus imaest fölhívta a nemzetközi közvélemény figyelmét is a MOGYÉ-n kialakult helyzetre: a magyar felvételiző medikusjelöltek negatív diszkriminációjára, az önálló magyar főtanszakok hiányára, továbbá arra, hogy az új Egyetemi Charta elfogadásakor az intézmény jelenlegi vezetése semmibe vette a közelmúltban érvénybe lépett romániai Tanügyi Törvényt. Újra sérültek elemi szabadságjogaink. A kialakult helyzetet jellemzi, hogy a város Polgármesteri Hivatala – ugyancsak semmibe véve az érvényes jogi szabályozást – megtiltotta az etnikai diszkriminálásunk ellen tiltakozó ökumenikus kezdeményezők utcai fölvonulását, továbbá hogy az imaest részvevőinek megfélemlítése végett rendőröket és csendőröket vezényelt a vártemplom köré a rendezvény idejére. Az imaesten Szövetségünk csúcsvezetése nem képviseltette magát. 9. Halaszthatatlan kormányzati feladat a közeledő tanévkezdés előtt a Sapientia Magyar Tudományegyetem akkreditálásának biztosítása is. A teljes körű és autonóm romániai magyar iskolarendszer keretében a magyar egyetemi oktatás visszaállítása két évtizedes politikai mulasztásunk! Ennek a történelmi jelentőségű adósságunknak törlesztésére most (a kormányválság alatt + Schengen előtt!) megnyílt a lehetőség. Az RMDSZ csúcsvezetése tovább nem halogathatja az – anyaországunk kormányzatával összehangolt – céltudatos küzdelem elkezdését a magyar tanítási nyelvű, teljes körű, állami felsőoktatási intézményrendszerünk megteremtése érdekében. 10. Ha nem sikerül elcserélni az eü-tárcát, dr. VASS Levente szakorvost, a MOGYE oktatóját jelölné platformunk az eü-i tárca élére, amint egy héttel ezelőtt hivatalosan már közöltünk az RMDSZ csúcsvezetésével. VASS Levente határozott, dinamikus személyiség, és mivel nem „az átkosban” szocializálódott: életkora is megóvta a „neptuni”, valamint „verespataki” etc. kalandoktól. Etnikai jogaink melletti nyílt állásfoglalással vett részt a vártemplombeli imaesten. Miniszteri jelölése mellett szól, hogy már szerzett tapasztalatot a bukaresti eü-i dzsungelben zajló küszködésben, mint CSEKE Attila miniszter szaktanácsadója. SZKT-tag és a marosvásárhelyi magyar polgármester-jelöltek között szerepel. Szerintünk azonban kár lenne a polgármester-választási vakvágányra állítani, hiszen a románok támogatása nélkül a kb.35 %-nyi magyar választó eleve nem versenyképes Marosvásárhelyen. VASS Levente politikai tisztánlátására vall, hogy az általunk évek óta folyamatosan követelt erdélyi magyar politikai közéleti akcióegység híveként nyilatkozott idén, Tusványoson: „Előre kell látni és kigondolni néhány lépést. Nem elegendő, hogy csak a választásokig fogjunk össze, hanem ez az összefogás hosszú távra kell szóljon, tovább kell lendíteni és gondolni az elkövetkezendő néhány évtizedre is.” 2011.augusztus14. Katona Ádám az EMK elnöke. Erdély.ma 2011. december 19.Kelemen Hunor: a magyar versenypártok a megmérettetésre készülnekAz RMDSZ-nek már most el kell kezdenie a felkészülést a jövő évi romániai választásokra, mert az erdélyi magyar versenypártok megmérettetésre készülnek – jelentette ki Kelemen Hunor szombaton a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) Sepsiszentgyörgyön tartott ülésén. Álszentnek nevezte Kelemen Hunor az EMNP vezetőinek nyilatkozatait A pártalapítás logikája szerint, aki pártot épít, versenyre készül és nem együttműködésre – mutatott rá politikai beszámolójában a szövetségi elnök. „Nehéz helyzetben leszünk, hiszen a régebben és újabban megjelent erdélyi magyar pártok versenyre készülnek. Ne tévesszen meg senkit a sok álszent nyilatkozat az együttműködésről, ezek a pártok versenyre készülnek, hiszen aki pártot alapít, annak egyértelműen ez a terve. Mi továbbra is csak magunkra számíthatunk, és megismétlem azt, amit már mindenki ismer: az RMDSZ ajtaja nyitva áll mindenki előtt” – fogalmazott Kelemen Hunor. Markó Béla arra hívta fel a figyelmet, hogy jelenleg az RMDSZ az egyetlen hiteles érdekvédelmi szervezet, melyen kívül van még „két pártocska”, úgy vélve, „a szövetség identitását nem kell feladni egy képzelt koalíció kedvéért”. A volt szövetségi elnök kifejtette, az egység parancsában és kényszerében hisz, az RMDSZ elég erős ahhoz, hogy maga mellé állítsa az erdélyi magyarságot. Kelemen Hunor a román pártokkal való együttműködésről kifejtette, az ellenzék a szenátus elnökének megválasztása miatt sértődött meg látványosan, a koalíciós partner Demokrata–Liberális Párt néhány politikusa pedig azért haragudott meg, mert az RMDSZ nem támogatta a regionalizációs tervüket és az alkotmánymódosító javaslatukat. „Ha mindkét oldalon haragszanak ránk, azt jelenti, jó úton járunk, a magyarság érdekeit képviseljük” – jelentette ki Kelemen. Kifejtette, az erdélyi magyar konzultációsorozat eredményei azt mutatják, hogy a romániai magyarokat leginkább a szociális kérdések, a munkahelyek és a jövedelmek foglalkoztatják, viszont továbbra is fontosnak tartják a parlamenti és önkormányzati képviseletet, és támogatják az RMDSZ kormányzati szerepvállalását. Markó: Tőkés „medvéből plüssmaci lett” Az RMDSZ „miniparlamentjén” a szövetség több politikusa bírálta Tőkés Lászlót az EP alelnökeként kifejtett tevékenységéért és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megalapításában vállalt szerepéért. Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára kifejtette, Tőkés László csak azért nem vállalt újabb alelnöki mandátumot, mert tudta, hogy alulmaradna a szavazáson, hiszen a magyar, a német és a román küldöttség is tudtára adta: nem támogatja. Szabó Ödön, a Bihar megyei szervezet ügyvezető elnöke úgy fogalmazott, nehéz lovagiasnak lenni ló nélkül, Tőkésnek nehéz erkölcsösnek lenni erkölcs nélkül. A volt püspököt Katona Ádám vette védelmébe, aki arra kérte az RMDSZ fiatal politikusait, ne azzal akarjanak karriert építeni, hogy a távol levő temesvári harcost gyalázzák. Markó Béla válaszában kifejtette: Tőkés László távolléte húszesztendős, majd az EP-alelnökre utalva kifejtette: „kárpáti medvéből plüssmaci lett”. Kelemen Hunor azzal zárta a vitát, hogy az RMDSZ támogatta Tőkés EP-alelnöki tisztségbe való megválasztását, így a szövetséget is bántja, hogy támogatottság hiányában nem indul újabb mandátumért, szerinte ez eddigi tevékenységét is minősíti. Új cselekvési tervek Az erdélyi magyarság egészének érdeke, hogy odafigyeljen a leszakadóban levő részekre, hogy megoldásokat találjon az asszimiláció megállítására, vélte Borbély László poltikai alelnök. Winkler Gyula EP-képviselő a szórványfrakció vezetőjeként a szövetség új szórványpolitikáját méltatta, kifejtve, ez változtat a korábbi helyzeten, mikor a demográfiai és a politikai folyamatok arról szóltak, hogy az erősek tovább erősödnek, a gyengék pedig gyengülnek. A népszámlálás nem hozott jó eredményt a szórványban, de bíztató, hogy az RMDSZ kiemelten figyel ezekre a közösségekre. Kovács Péter főtitkár ismertette a cselekvési tervet, amely a kultúra és társadalomszervezés, oktatáspolitika, ifjúság és sajtó területére összpontosít. Az első két területen hét kérdésre figyelnek: a Magyar napok rendezvénysorozatra, a Fogadj örökbe egy műemléket programra, a Magyar Házak szövetségbe szervezésére, a Székelyföld–szórvány kapcsolatra, a nagyvárosi szórvány helyzetének feltérképezésére és a szórványgondnoki hálózat kidolgozására. A szórványstratégián kívül az SZKT-n az RMDSZ családpolitikájának gyakorlatba ültetésére is cselekvési tervet fogadtak el, mely a népességfogyás megakadályozását szorgalmazza önkormányzati és kormányzati síkon egyaránt. Az SZKT idei utolsó ülésén 29 közéleti személyiség vehette át a tizedik alkalommal odaítélt Ezüstfenyő díjakat, míg akik hozzájárultak a dévai Téglás Gábor Iskolaközpont létrehozásához, Szórványmagyarságért-díjat kaptak. Markó Béla elmondta, a dévai iskola megnyitása az RMDSZ húszéves politikájának eredménye, és arra bíztatta a szövetség képviselőit, politizáljanak önbizalommal, ne szégyelljenek időnként dicsekedni a megvalósításokkal. (Néppárt: megértjük az RMDSZ félelmét. A választópolgárok együttműködést, az erdélyi magyar ügy győzelemre vitelét és nem valakik – egymás – legyőzését várják el politikusaiktól – hívja fel a figyelmet szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményében az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöksége. A politikai alakulat ebben reagált az RDMSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) ülésén elhangzott, Tőkés Lászlót és az új pártot bíráló kijelentésekre. Mint kifejtik, „meglehetősen sajátos politikai felfogásra vall”, hogy az SZKT-n „az egyik legfajsúlyosabb probléma” Tőkés László EP-alelnöksége volt. „Egyfelől megértjük, hogy az RMDSZ fél attól, hogy Tőkés László a továbbiakban EP-képviselői munkája mellett többletfeladatot vállal itthon – hiszen ők is pontosan tudják, hogy Erdély legismertebb és legnépszerűbb politikusaként az erdélyi magyarok figyelnek a szavára” – olvasható a közleményben, mely utal Tőkésnek az erdélyi magyar ügyek nemzetközi szintre emelése és a verespataki bányaterv megakadályozása érdekében kifejtett tevékenységére. „Csak remélhetjük, hogy a következő RMDSZ-es seregszemlén az ellenségnek vélt magyar szervezetek és személyek ellen irányuló lejárató propaganda helyett napirendre kerülnek a munkahelyteremtésre és a romokban heverő hazai egészségügy rendbetételére vonatkozó konkrét elképzelések is” – olvasható továbbá a dokumentumban, mely a közalkalmazottak tervezett elbocsátását és a vizitdíj bevezetését rója fel a kisebbik kormánypártnak. Krónika) (Prioritás a Sapientia akkreditációja. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) akkreditációját említette az RMDSZ jövő évi prioritásai között Kelemen Hunor. A szövetségi elnök újságírói kérdésre válaszolva elmondta, a következő év fő teendőit csak év elején ismertetik, azonban a magánegyetem állami elismertetése biztosan szerepelni fog közöttük. A felsőoktatási intézmény akkreditációját december elején hagyta jóvá a szenátus, de a képviselőháznak is rá kell bólintania. Kelemen a szeptemberi tanévnyitón azt nyilatkozta, hogy ez még idén megtörténik, és ebben reménykedett az egyetem vezetősége is. P.M.) Bíró Blanka Krónika (Kolozsvár) 2011. december 19.SZKT: tájkép csata előttSzövetségi Képviselők Tanácsát és civil konzultációt tartottak Sepsiszentgyörgyön Ezüstfenyő-, illetve a Téglás Gábor-díjakat adtak át az RMDSZ „miniparlamentjeként” működő Szövetségi Képviselők Tanácsának szombaton, Sepsiszentgyörgyön tartott ülésén. A tizenhat év után Háromszékre visszatért SZKT-n elfogadták az RMDSZ szórványstratégiáját és a szövetség családpolitikájának gyakorlatba ültetését célzó cselekvési tervet. Szűknek bizonyult a sepsiszentgyörgyi Bod Péter megyei könyvtár a hétvégén a háromszéki városba érkezett SZKT-küldöttek számára: az RMDSZ „miniparlamentjeként” működő Szövetségi Képviselők Tanácsa szombat reggeli nyitómomentumaira még Kovács Péter főtitkár sem fért be a Gábor Áron terembe, így többedmagával a könyvtár keskeny folyosóin hallgatta végig a magyar és székely himnuszt. Házigazdaként Tamás Sándor, a Kovászna megyei RMDSZ elnöke köszöntötte a hosszú úttól elnyűtt partiumi és közép-erdélyi küldötteket, illetve a rövid távolság ellenére zömmel késéssel érkező székelyföldi társaikat. Tamás Sándor beszédében kifejtette: az erdélyi magyar nemzet talpra akar állni, ehhez mindenkire szükség van. „A népszámlálás eredményei azt mutatják, hogy Székelyföldön megfordult a száz éves trend: nőtt a magyarok, csökkent a románok aránya. Az idei cenzus visszaigazolja: ahol a feltételek adottak ahhoz, hogy sorsunkat kezünkbe vegyük, a jól elvégzett munkának megvan az eredménye” – fogalmazott az RMDSZ háromszéki elnöke. „Nem vagyunk rabszolgák a gyarmaton!” Kelemen Hunor RMDSZ-elnök évzáró politikai beszámolójában leszögezte, a szövetségnek készülnie kell a jövő évi választásokra, ami nagy kihívás, hiszen a magyar versenypártok is készülnek megméretkezni. „A pártalapítás logikája az, hogy aki pártot épít, az versenyre készül, nem együttműködésre” – fogalmazott Kelemen, aki szerint az RMDSZ területi szervezeteinek el kell kezdeniük a felkészülést a választásokra. A román pártokkal kapcsolatosan a szövetségi elnök kifejtette: ha mindkét oldalon – a kormányban és az ellenzékben is – megharagszanak az RMDSZ-re, az azt jelenti, hogy a jó úton haladnak, mert az erdélyi magyar közösség érdekeit tartják szem előtt. „Nem rabszolgák vagyunk a gyarmaton, nekünk nem lehet parancsolni” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke, aki szerint a gazdasági válság nehéz döntések meghozatalára kényszerítette a kormányt. Hogyan lesz plüssmaci a kárpáti medvéből? Az elnöki beszédet követő felszólalások során több bírálat is érte Tőkés Lászlót az Európai Parlament alelnökeként kifejtett tevékenységéért, illetve pártalapítási szerepéért. A vitát Kovács Péter RMDSZ-főtitkár nyitotta meg, aki kifejtette: „Tőkés László mindent megtett azért, hogy az EP alelnöke maradjon. Tőkés Lászlónak tudtára adta a magyar, a német és a román EP-delegáció, hogy ebben a törekvésében nem támogatja. Tőkés László azért nem ’vállalt’ újabb mandátumot, mert tudta, hogy alulmaradna a szavazáson” – fogalmazott Kovács. Katona Ádám, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés RMDSZ-platform elnöke védelmébe vette Tőkést, és azzal vádolta az RMDSZ fiatal politikusait, hogy „a távol lévő temesvári harcos gyalázásával” próbálnak karriert építeni. Markó Béla volt szövetségi elnök kifejtette: éppen azok „oktatják ki” a szövetség politikusait, akik „az elmúlt húsz évben az erdélyi magyar közösség szolidaritásának szétverésén dolgoztak”. „Ez a távollét húsz esztendős” – fogalmazott Markó, aki bírálta az RMDSZ azon területi szervezeteit, amelyek hajlandóságot mutatnak választási párt bejegyzése révén közös listát indítani a szövetséggel konkurens magyar politikai alakulatokkal. „ A szövetség egyik-másik szervezete máris feladná az RMDSZ arcát és identitását egy képzelt koalíció kedvéért. Én nem értek egyet ezzel. Ma egyetlen hiteles érdekvédelmi szervezetünk az RMDSZ, és ezenkívül még van két pártocska. Tessék ezt így szemlélni, tessék önbizalommal gondolni nem elsősorban az összefogásra, hanem az egységre” – fogalmazott a miniszterelnök-helyettes, aki Tőkés Lászlóra utalva úgy fogalmazott: „a kárpáti medvéből plüssmaci lett”. Az „egység versus összefogás” dilemmát járta körül Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke is, aki kifejtette: nem szabad az erdélyi magyar közösségeket kitenni annak a veszélynek, hogy képviseletük felaprózódjon. „Ha nem vagyunk egységesek, a döntéseket mások fogják meghozni helyettünk” – fogalmazott Borbély. Szórvány- és családbarát RMDSZ Az SZKT-küldöttek két dokumentumot is elfogadtak: „a leszakadóban lévő részek sajátos problémáira és az asszimiláció megállítására” megoldásokat ajánló szórványstratégiát, illetve az „Együttműködés a magyar jövőért” című, családtámogató és gyermekvállalást ösztönző cselekvési tervet. Winkler Gyula EP-képviselő a Szórvány frakció nevében kifejtette: „szimbolikus helyszín Sepsiszentgyörgy, mert az itteni vezetők felismerték, hogy Székelyföld is erősebb lesz, ha a szórvány megerősödik”. Winkler szerint a népszámlálás a magyar szórványban nem hozott ugyan jó eredményt, de az RMDSZ kiemelten odafigyel ezekre a közösségekre. Kovács Péter főtitkára hangsúlyozta: konkrét, megvalósítható cselekvési tervet dolgoztak ki, amely a kultúra, a társadalomszervezés, az oktatáspolitika, az ifjúság és a sajtó területeire összpontosít. Ami a családtámogató és gyermekvállalást ösztönző cselekvési tervet illeti, Kovács elmondta: jövő évtől az RMDSZ-es önkormányzatainak bevonásávalgyermekvállalást ösztönző kormányzati intézkedés-csomagot dolgoz ki. Átadták az Ezüstfenyő- és a Téglás Gábor-díjakat „A magyarság szülőföldön való megmaradásáért és az RMDSZ programjának megvalósításáért” odaítélt Ezüstfenyő Díjakat adott át Kelemen Hunor a szentgyörgyi SZKT-ülésen. A díjazottak névsora: Bacsó László, Balázsi Dénes, Nagy Márton és Molnár József polgármesterek, Bálint Olga, Barna Gergő és Kiss Tamás szociológusok, Bogdán Zsolt-Miklós esperes, Bors Béla csíki RMDSZ-alelnök, Boros János építkezési tanácsadó, Dezméri István, az RMDSZ Hunyad megyei ügyvezető elnöke, Dénes Irénke, a Maros megyei pénzügyi igazgatóság vezetője, Egyed Péter egyetemi tanár, Gellért Gyula volt református esperes, Hegyeli Attila néprajzkutató, Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök, Jakab Károly nyugdíjas agrármérnök, Kresz Béla szervezési referens, Kónya László nyugdíjas pedagógus, Márton Pál Árpád nyugdíjas sebész, Nagy Péter, az RMDSZ Krassó-Szörény megyei alelnöke, Pataki Enikő iskolaigazgató, Pálosy János mérnök, Rácz Éva miniszteri tanácsos, Sándor Kálmán közbirtokossági elnök, Szabó Á. Rudolf, a gyergyói területi RMDSZ ügyvezető elnöke, Szabó István-Károly főtanfelügyelő-helyettes, Szegedi László Tamás esperes, Tóth Ferenc, a RomGaz vezérigazgató-helyettese. A RMDSZ elnöke Téglás Gábor Díjat adott át Markó Béla miniszterelnök-helyettesnek, Takács Csaba volt ügyvezető elnöknek és Varga Károlynak a dévai magyar szórványoktatás megteremtése érdekében végzett munkájukért. Kovács Zsolt Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. október 6.„A harmadik út: az erkölcsös politizálás”Beszélgetőkönyv Tokay Györggyel Nagyon jó ügyvéd volt, igazán ismert politikai pályafutása nyomán lett. Gondolom, azt sajnálja, hogy 1989 nem húsz évvel korábban következett be” – indította a csütörtök délutáni, a Csiky főgimnázium dísztermében tartott könyvbemutatót Király András volt parlamenti képviselő, volt megyei RMDSZ-elnök, jelenlegi oktatásügyi államtitkár. A termet megtöltő hallgatóság akkor még nem tudhatta, hogy a terem első soraiban milyen előkelőségek társaságában vehet részt Irházi János Jó bolondok ügyvédje c. beszélgetőkönyvének bemutatásán. Aztán maga Tokay György mondta el: örül annak, hogy a bemutatón jelen vannak barátai – köztük románok, akik nem is értenek magyarul, s akikhez románul is szólt –, de mindenekelőtt volt harcostársai, Borbély László, Márton Árpád, Székely Ervin, Derzsi Ákos, Erdélyi István, Faragó Péter, Hosszú Zoltán mai vagy egykori RMDSZ-es parlamenti képviselők, szenátorok. Hogy messziről is eljöttek a bemutatóra, önmagában sokat mond arról a tiszteletről és megbecsülésről, amelyet az immár nyugdíjas, sajnos megrokkant egészségű „Apu bácsi” (a parlamentben így becézték, bölcsessége miatt, a nála idősebb képviselők is), Tokay György az 1989-es fordulat utáni politikai pályafutása során kivívott magának. Székely Ervin, akit az idősebbek kiváló publicistaként ismerhetnek, felszólalásában elmesélte: valamikor, a ’89 előtti időkben az a mondás járta, hogy a romániai magyar értelmiség előtt két lehetséges út áll: az alkoholizmus vagy a halál. „Tokay megmutatta, hogy van harmadik út: az erkölcsös politizálás”, és az erkölccsel, a becsülettel szembesítette az embereket. Szeretet és tisztelet áradt más képviselőtársai felszólalásaiból is: Márton Árpád, például, a felesége részéről jövő üzenetet és ölelést adott át „az utolsó mohikánnak, az utolsó úriembernek a román politikában”. Borbély László volt miniszter azt mondta róla: „szuverén államalkotó volt az RMDSZ-en belül”, akit Katona Ádám, akit nemigen lehet az RMDSZ iránti barátsággal vádolni, „tiszteletbeli székelynek” nevezett a Har-Kov néven elhíresült ügyben való felszólalása miatt. „Tokay Gyurira mi felnéztünk – mondta –, s amikor (a parlamentben) senki nem mert kimenni a mikrofon elé, ő kiállt, megszólalt ékes román nyelven, ránézett a teremre és… mindenki elhallgatott. Olyasmit képviselt, ami a román politikai életben vele, sajnos, elment. Szeretném, ha visszajönne és elmondaná: vigyázzunk egymásra. És azt, hogy csak a románokkal együtt lehet megvalósítani azt, amit akarunk.” Bevallom, elfogult vagyok Tokay Györggyel szemben. Jó negyven éve ismerem, az egykori magyar újságnál kollégák, reményeim szerint barátok is voltunk, Kolozsvárott, a Jókai 15-ben, szülőházában együtt szilvesztereztünk anno, aradi tömbházlakásának szobáit együtt tapétáztuk, több barátjával közösen, nem felejtem el, amikor – már ügyvéd korában – hozzá rohantam egy visszautasított szekusbeszervezési-kísérlet kapcsán, s egy pohár vodka mellett nemes egyszerűséggel azt mondta: „megcsókolhatják a s…t”; láttam megromlott egészséggel éhségsztrájkolni az aradi Városháza előtt az aradi magyar líceumért. Számtalanszor megcsodáltam borotvaéles eszét, ragyogó humorát (ami a könyvben is lépten-nyomon kiütközik), nem felejtem el, hogy valamikor 2004 előtt, amikor végleg megfeneklettnek látszott az ügy, határozottan kijelentette – az újságban is megjelent –: a Szabadság-szobor állni fog. És lám, mint annyi másban, igaza lett. A mintegy 160 oldalas, a nagyváradi Riport Kiadónál megjelent interjúkötet hű (bár nem teljes) képet nyújt egy kivételes, 1989 utáni romániai magyar politikus életútjáról. De valójában sokkal többről, az 1989 utáni hazai politikai életről, szereplőiről, súlyos problémáiról és kulisszatikairól a volt parlamenti képviselő, RMDSZ-frakcióvezető, kisebbségügyi miniszter, balti-országokbeli nagykövet visszaemlékezéseiből. Olyan olvasmány ez, amelyet minden, a közélet iránt érdeklődő számára a legmelegebben ajánlhatunk. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2012. október 27.Az erdélyi önrendelkezési küzdelem állomásai (Autonómiát!) – dokumentum1989. december 25. A december 25-i Kiáltvány „egy új nemzetiségi Statútum” kidolgozását szorgalmazta, ugyanakkor megfogalmazódik benne a „kollektív jogok” alkotmányos szavatolása iránti igény, valamint az, hogy az RMDSZ „az önrendelkezési jog elvi alapján” áll, vagyis a dokumentum tartalmaz az autonómiatervezetek irányába mutató megfogalmazásokat. 1990. április 21–22. Az RMDSZ első, nagyváradi kongresszusán elfogadott program általános utalást tartalmaz az önrendelkezésre nézve, azaz célként olyan jogi keretek kialakítását jelöli meg, „amelyek szavatolják nemzetiségi viszonyaink rendezését az európai demokráciában megvalósult legjobb modellek szerint, biztosítják az egyéni és kollektív nemzetiségi jogok szabad érvényesítését, az önrendelkezést”. A program ezen elvi kijelentését a 13. pont konkretizálja: „különféle személyi és kollektív kisebbségi jogok gyakorlásának legmegfelelőbb biztosítéka a helyi önkormányzati rendszer kialakítása.” 1991. május 24–26. Az RMDSZ II. (marosvásárhelyi) kongresszusán Szőcs Géza bemutatja Nemzetiségi törvénytervezet-csomagját, amely definiálja az autonómiaformákat is. A tervezet nem vált az RMDSZ hivatalos dokumentumává. 1992. október 25. Az RMDSZ Küldöttek Országos Tanácsának (KOT) ülésén elfogadják a Nyilatkozat a nemzeti kérdésről című dokumentumot, amely az úgynevezett Kolozsvári Nyilatkozatként lett ismert. A határozat a „belső önrendelkezés” koncepciójára alapozó autonómiastratégia felülkerekedését jelentette a kisebbségjogi és a helyi önkormányzatokra alapozó felfogással szemben. 1992. december 31. December 31-i dátummal teszi közzé Csapó József a Memorandum a romániai magyar nemzeti közösség önrendelkezéséről című tervezetét, amely bár a Kolozsvári Nyilatkozatra alapoz, még nem vált az RMDSZ hivatalos dokumentumává. E tervezet a „belső önrendelkezés” koncepciójának első megalapozási kísérleteként megpróbálta összefoglalni és hasznosítani a legfontosabb nemzetközi dokumentumokat. 1993. november 14. Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) elfogadta a nemzeti kisebbségekről és autonóm közösségekről szóló törvénytervezetet, amelyet a román parlamentben törvényjavaslatként iktattak. A tervezet mind a kisebbségi jogokat, mind a közösségi autonómia három formáját (személyi elvű autonómia, a sajátos státusú önkormányzatok autonómiája és a regionális autonómia) megjelöli, azonban – kerettörvényként – nem kodifikálja azt. 1994. március Szilágyi N. Sándor a Korunkban közzéteszi Törvény a nemzeti identitással kapcsolatos jogokról és a nemzeti közösségek méltányos és harmonikus együttéléséről című törvényjavaslatát. A tervezet inkább nyelvi rezsimet szabályoz, de bevezeti „az önadminisztráló nemzeti közösségek” fogalmát is. 1994. május 13–14. Román–magyar szakmai tanácskozás a közösségi jogokról és az autonómiáról Tusnádfürdőn. Résztvevői: Gabriel Andreescu, Renate Weber, Valentin Stan, Smaranda Enache, Biró Annamária, Kolumbán Gábor, Bakk Miklós, Bodó Barna, Fábián Ernő, Varga Attila, Balázs Sándor, Horváth István, Eckstein-Kovács Péter és Nagy György. 1994. szeptember 28. Csapó József az Erdélyi Naplóban közzéteszi javaslatát a három autonómiaforma kodifikálásáról. Ezek címei: A sajátos státusú helyi önkormányzat statútuma; A Romániai magyar nemzeti közösség személyi autonómiájának statútuma és A sajátos státusú helyi önkormányzatok regionális társulásának autonómia-statútuma. 1994. november Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának határozata alapján szakbizottság jön létre az autonómiastatútumok véglegesítésére. Tagjai: Csapó József, Tokay György, Varga Attila, Béres András, Bodó Barna, Balázs Sándor, Bakk Miklós, Papp Előd, Hajdú Gábor, Katona Ádám, Madaras Lázár, Markó Attila, Szabó István, Szilágyi N. Sándor. A bizottság Csapó József tervezeteit vette alapul. 1995. április Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének Főosztálya két tervezetet bocsát belső vitára: A romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómiájának statútuma (kidolgozói: Bodó Barna, Bakk Miklós, Szász Alpár Zoltán); Törvénytervezet a személyi elvű önkormányzatokról (kidolgozója: Bakk Miklós). 1995. április 7–8. Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának ülése a szakbizottság javaslatai alapján megvitatta az alternatív tervezeteket, de nem hozott döntést róluk. Csupán az a határozat született, hogy az autonómiavita eredményeit bele kell foglalni a közelgő kongresszus programtervezetébe. 1995. május 26–28. Az RMDSZ negyedik, kolozsvári kongresszusa programba foglalt néhány elvi tézist az autonómiáról (ezek szerint az autonómia egyaránt jelent elvet a jogállam kiépítésében, a nemzeti közösség jogát, melyet identitása megőrzése érdekében gyakorol, eszközt a romániai magyarság gazdasági és kulturális fennmaradásának megalapozásához és stratégiai célt, melyet az RMDSZ politikai tevékenységében és a civil társadalom szervezeteivel kialakított kapcsolataiban követ), és rögzítette azt a három autonómia-formát, amelynek jogi megfogalmazására és a törvényhozás útján való érvényesítésére az RMDSZ törekedni fog. E három autonómia-forma: a személyi elvű autonómia, a sajátos státusú helyi önkormányzatok, valamint a területi autonómia, mely „a helyi önkormányzatok társulásával érdekszövetségként jön létre”. 1995. szeptember Csapó József közzéteszi a Magyar Kisebbségben (1995/2. szám) Székelyföld autonómia-statútuma című tervezetét, mely Székelyföld autonómiájának megfogalmazására irányul, a belső önrendelkezés elvére alapozva. Ez a koncepció később a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) tervezetének alapjául szolgált. 2003. április 23. Megalakul az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete, amely az RMDSZ programjában is szereplő autonómiaformák megvalósítását tűzi ki célul. A Tőkés László püspök és Fejes Anzelm premontrei főapát elnökletével megalakult testületnek 31 tagja volt, köztük parlamenti és önkormányzati képviselők, polgármesterek, RMDSZ-tisztségviselők, vállalkozók, civil társadalmi szervezetek vezetői. 2003. július 7. Gyergyócsomafalván megalakul az EMNT KT székelyföldi tagjainak részvételével, önálló testületként a Székely Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete azzal a céllal, hogy Székelyföld autonómiaigényének közképviseletére, illetve megvalósítására létrehozza a Székely Nemzeti Tanácsot. A kezdeményező testület tagjai nyilatkozatban üdvözlik az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 2003/1334-es számú, Andreas Gross jelentése alapján elfogadott határozatát. 2003. október 26-án Sepsiszentgyörgyön, a Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében megalakul a Székely Nemzeti Tanács. Elnökké egyhangúlag dr. Csapó Józsefet választják. Alakulásakor meghirdetett célja, hogy a Székelyföld autonómiáját a jog és a demokrácia eszközével vívja ki, alkalmazva a nemzetközi jog kínálta lehetőségeket. 2003. október 29-én a román parlament felsőházának jogi bizottságában Antonie Iorgovan kormánypárti szenátor Románia alkotmánya elleni támadásnak nevezi a Székely Nemzeti Tanács megalakulását, kérve, hogy a testület forduljon az ország legfőbb ügyészéhez „a Székely Nemzeti Tanács akcióival kapcsolatban”. A szenátus ülésén megjelent Ilie Botos, Románia legfőbb ügyésze, és biztosította a testület tagjait, hogy az általa vezetett intézmény az ügyben „már teljesíti kötelességét” – közölte a román közszolgálati rádió. 2003. november 13-án a Székely Nemzeti Tanács elnöke, dr. Csapó József közzétette a Székely Nemzeti Tanács által közvitára bocsátott Székelyföld-statútum román nyelvű változatát, és kijelentette, hogy a román változat alapján konszenzusra szeretnének jutni a székelyföldi románsággal. 2003. november Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által felkért szakértői csoport (koordinátora: Bakk Miklós, tagjai: Bodó Barna, Borbély Imre, Biró Gáspár, Komlóssy József, Kovács Péter) elkészíti az ún. Autonómia-csomagtervet (mely három összefüggő tervezetet tartalmaz a regionális autonómiára vonatkozóan: Kerettörvény a régiókról, Törvénytervezet Székelyföld különleges jogállású régió létrehozásáról, Székelyföld különleges jogállású régió autonómiájának statútuma). Később a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) vitatta e tervezet legitimitását, ezért nem vált az EMNT hivatalos dokumentumává. 2003. december 10. Miután az Székely Nemzeti Tanács (SZNT) Állandó Bizottsága a román és a magyar parlamenti pártok frakcióvezetőitől személyes találkozót kért, hogy tájékoztassa őket a Székely Nemzeti Tanács célkitűzéseiről, Ioan Solcanu, a kormányzó Szociáldemokrata Párt szenátusi frakcióvezetője fogadta az SZNT küldöttségét. A találkozó után Solcanu újságíróknak kijelentette: elfogadhatatlannak tartja a székelyföldi autonómiatervét. 2004. január 17. Sepsiszentgyörgyön ülésezett a Székely Nemzeti Tanács, véglegesítette és elfogadta a Csapó József tervezetén alapuló Székelyföld autonómiastatútumának tervezetét. A tanács arról is döntött, hogy a statútumtervezettel Románia parlamentjéhez fordul. 2004. február 25. Birtalan Ákos, valamint az RMDSZ-frakció polgári szárnyának képviselői, Kovács Zoltán és Szilágyi Zsolt Bihar, Pécsi Ferenc Szatmár, Toró T. Tibor Temes és Vekov Károly Kolozs megyei képviselő Románia parlamentje elé terjesztette Székelyföld autonómiastatútumának tervezetét. 2004. március 30. A Képviselőház elutasítja Székelyföld autonómiastatútumának tervezetét. 2004. június 18. Négy magyar képviselő és egy szenátor aláírásával iktatták a képviselőház állandó bizottságában az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által kidolgozott személyi elvű autonómia kerettörvényét, valamint a romániai magyarság személyi elvű autonómiájának statútumát, melyet Bakk Miklós és Toró T. Tibor dolgozott ki. 2004. június 29. A szenátus elutasítja Székelyföld autonómiájának statútumát. 2004. szeptember 9. Alkotmányellenességre hivatkozva a képviselőház közigazgatási bizottsága elutasította a romániai nemzeti kisebbségek személyi elvű autonómiáját szabályozó kerettörvényt, valamint a romániai magyarság személyi elvű autonómiájának statútumát, melyet június 18-án nyújtott be négy magyar képviselő és egy szenátor. 2004. december 23. Az új kormány megalakításáról szóló parlamenti megbeszéléseken az RMDSZ a kisebbségek jogait magában foglaló és biztosító törvény megalkotását javasolta. 2005. január 18. A Magyar Rádiónak adott interjúban Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök megállapította: a határon túl már van kulturális autonómia. 2005. február 8. Az RMDSZ sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a többi kisebbség képviselőivel közösen dolgoznak a kisebbségi törvényen, mely kerettörvény jellegű lesz, és azt közvitára bocsátják. 2005. február 18. Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke szerint a kisebbségi törvény megalkotása aláássa az autonómiát. 2005. március 17. Toró T. Tibor Temes megyei képviselő bírálta a tervezetet, mert az a kisebbségi szervezetek létrehozására vonatkozóan ugyanazokat a diszkriminatív kritériumokat tartalmazza, amelyeket a romániai választási törvényben több nemzetközi szervezet is kifogásolt. 2005. március 18. Nyilvánosságra hozták az RMDSZ által kezdeményezett kisebbségi törvény tervezetének szövegét. 2005. március 21. A Magyar Polgári Szövetség háromszéki egyeztető tanácsa bírálta a nemzeti kisebbségekről szóló törvény tervezetét, és széleskörű konzultációsorozat beindítását kezdeményezte az autonómiáról. 2005. március 22–25. Toró T. Tibor képviselő benyújtotta a kisebbségi törvény tervezetéhez készített módosító csomagot, mely 15 indítványt tartalmaz, és az EMNT 2004-ben iktatott személyi elvű kerettörvény-tervezetéből indul ki. 2005. március 30. Az erdélyi protestáns egyházfők Markó Bélához intézett nyílt levelükben kifejtik: nem célszerű jelen formájában a parlament elé terjeszteni a tervezetet, mert azt nem előzte meg széles körű szakmai és társadalmi vita. 2005. április 9. A Székely Nemzeti Tanács ismét az igazságügyi minisztériumhoz fordult a népszavazásról szóló törvény módosításáért annak érdekében, hogy a székelyföldi helyi önkormányzatok által az autonómia kérdésében kiírt népszavazások ne legyenek megtámadhatóak a közigazgatási bíróságon. 2005. április 15. Puskás Bálint szenátor bejelentette: az RMDSZ háromszéki törvényhozói népszavazási törvényt módosító tervezetet nyújtottak be a parlamentben annak érdekében, hogy váljon lehetővé a Székelyföld autonómiájáról szóló referendum kiírása. 2005. április 21. A kormány úgy döntött, a kisebbségi törvény tervezetéről kéri a Velencei Bizottság és az EBESZ kisebbségi főbiztosának véleményét. 2005. április 23. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács közös nyilatkozatban bírálja a kisebbségi törvényt, mely „a magyar autonómia kijátszására és letörésére szolgál”. 2005. május 19. Többszöri halasztást követően a kormány elfogadta az RMDSZ kisebbségitörvény-javaslatát. 2005. június 2. A kisebbségi törvény tervezete eljutott a szenátus emberjogi, illetve közigazgatási bizottságának asztalára. 2005. június 3. A kisebbségi törvénytervezet támogatását kérte az Európai Néppárttól Markó Béla. 2005. június 8. Az RMDSZ frakciói úgy döntöttek, nem támogatják a Székely Nemzeti Tanács parlament elé terjesztett autonómiastatútumát. 2005. június 9. Negatívan véleményezte a szenátus kulturális bizottsága a kisebbségi törvénytervezetet. 2005. június 30. A Székely Nemzeti Tanács Székelyföld autonómiájára vonatkozó törvénytervezetét másodszor is a parlament elé terjesztik; ezúttal a beterjesztők: Sógor Csaba szenátor és Becsek Garda Dezső képviselő. A tervezet a 2004. március 1-jén benyújtott változathoz képest módosításokat tartalmaz, többek között a parlament törvényhozási bizottságának észrevételei alapján. A tervezetet a képviselőház 2005. október 12-én elutasította. 2005. július 7. A szenátus közigazgatási és területrendezési bizottsága kedvezően véleményezte a kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezetet. 2005. október 8. A Székely Nemzeti Tanács összegzése szerint a tanács felkérésére 11 helyi önkormányzat határozott a helyi népszavazás megszervezéséről Székelyföld autonóm közigazgatási régió törvény általi létrehozásának tárgyában. A közigazgatási bíróságokon megsemmisítették a tanácsi határozatokat. 2005. október 12. A képviselőház 188–16 arányban elutasítja a Székely Nemzeti Tanács Székelyföld autonómiájára vonatkozó, másodszor is a parlament elé terjesztett törvénytervezetét. 2005. október 14. A Székely Nemzeti Tanács autonómia-statútuma felvállalhatatlan – jelentette ki sajtótájékoztatón Márton Árpád parlamenti képviselő. Arra a kérdésre válaszolva, hogy ha az RMDSZ felvállalhatatlannak tartja az SZNT tervezetét, akkor miért nem nyújtotta eddig be saját javaslatát, Márton Árpád azt válaszolta: az RMDSZ nem tartja jónak a mostani időpontot. 2005. október 21. A Velencei Bizottság soros ülésén úgy értékelte a kisebbségi törvénytervezetet, hogy az lehetőséget teremt majd Romániában a kisebbségi jogok megerősítésére és kiszélesítésére. Ugyanakkor a jelentés bírálta a tervezet kisebbségi szervezetek bejegyzésére és választási részvételére vonatkozó, korlátozó előírásait. 2005. október 24. A szenátus elutasította a kisebbségek jogállásáról szóló törvényjavaslatot. 2005. október 26. A képviselőház házbizottságában leszavazták a kormánykoalíció azon kérését, hogy az alsóház sürgősségi eljárással tárgyalja meg a kisebbségi törvényjavaslatot. A Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) közleményben kérte az RMDSZ csúcsvezetőinek lemondását, a kisebbségi törvénytervezet visszavonását és egy másik, az autonómiáról szóló tervezet előkészítését. 2005. november 2. A székelyföldi román civil szervezetek memorandumot tettek közzé, amelyben az európai követelményekkel ellentétesnek nevezik a kisebbségi törvényt. 2005. november 30. Călin Popescu-Tăriceanu miniszterelnök kolozsvári sajtótájékoztatóján úgy fogalmazott, hogy a kisebbségi törvénytervezet „nem tartalmaz túlzásokat”. Mint mondta, nem hiszi, hogy félni kellene a kulturális autonómiától vagy a kisebbségeknek biztosított jogoktól. 2005. december 4. Emil Boc, a Demokrata Párt elnöke kijelentette: pártja jelenlegi formájában nem támogatja a kisebbségi törvényt. 2005. december 7. A képviselőház szakbizottságaiban megkezdődött a kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezet vitája. 2005. december 12. Eugen Nicolăescu, az NLP–DP (D. A.) pártszövetség szóvivője bejelentette, hogy a két párt vezetői megállapodtak, kiiktatják a kisebbségi törvényből a kulturális autonómia-tanácsokra vonatkozó cikkelyeket. Az autonómiatanácsok hatáskörét, javaslatuk szerint, a Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) venné át. Markó Béla RMDSZ-elnök szószegőknek nevezte a román kormánypártok azon politikusait, akik nem támogatják, vagy ki akarják üresíteni a kisebbségi törvénytervezetet. 2005. december 13. Az RMDSZ frakciója megszavazta, hogy Toró T. Tibor Temes megyei parlamenti képviselő vonja vissza módosító indítványait. Toró a szavazás után is megerősítette a Szabadságnak, hogy ennek a kérésnek nem fog eleget tenni. 2005. december 15.Az EP megszavazta a Romániáról szóló jelentést. A Pierre Moscovici francia EP-képviselő által készített dokumentumban az áll, hogy az EP „elégedetlenségét fejezi ki a kisebbségi törvény folyamatos késése miatt”. 2006. január 12. A Ziua című lap révén ismertté vált Valeriu Tabără kisebbségi törvénytervezete. 2006. március 21. A képviselőház jogi, emberjogi és tanügyi szakbizottsága folytatta a kisebbségi törvénytervezet vitáját; a vita a harmadik cikkelyig jutott. 2006. április 20. Tabajdi Csaba (MSZP) és Szent-Iványi István (SZDSZ) EP-képviselő közös levélben hívta fel Olli Rehn figyelmét, hogy Románia többszöri ígérete ellenére a mai napig nem fogadta el a kisebbségekről szóló törvényt. 2006. május 17. A kisebbségek jogállásáról és a pártfinanszírozásról szóló törvények elfogadását szorgalmazta Bukarestben José Manuel Durao Barroso, az Európai Bizottság (EB) elnöke és Olli Rehn bővítési biztos. 2006. június 7. Wilfried Martens, az Európai Néppárt (EPP) elnöke kijelentette: fontosnak tartja, hogy a román parlament elfogadja a kisebbségi törvényt, és hogy a romániai pártok támogassák ezt az ügyet. 2006. július 5. A képviselőház plénuma elutasította az RMDSZ javaslatát, hogy tűzzék napirendre a kisebbségi törvénytervezetet. 2006. augusztus 2. Antal Árpád Kovászna megyei RMDSZ-képviselő a Háromszék című lapnak nyilatkozva kifejtette, jobb lett volna, ha egy évvel korábban az RMDSZ azt kéri a kormánytól, vállaljon felelősséget a jogszabályért. Akkor frakció-kollégái nem támogatták ötletét. Meglátása szerint azért is kedvezőbb lett volna a másik utat választani, mert elutasítás vagy siker esetén az RMDSZ más fontos célkitűzésekre – például az önálló magyar egyetem létrehozására – összpontosíthatott volna. 2006. augusztus 31. Frunda György Maros megyei szenátor kifejtette, nem hiszi, hogy a parlament a kormány által benyújtott formában elfogadja a kisebbségi törvénytervezetet. Emiatt viszont a magyar érdekvédelmi szervezetnek nem kell kilépnie a kormányból. 2006. november 3. Az erdélyi magyar egyházak vezetői közös nyilatkozatban álltak ki az erdélyi magyar közösség önkormányzati jogai mellett, kinyilvánítva, hogy támogatják az autonómia kialakítására irányuló jogos igényét, beleértve „Székelyföld területi önrendelkezésének ügyét” is. 2006. november 23. Az EP Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottsága, a román csatlakozás helyzetéről készült állásfoglalásában a kisebbségi törvény mielőbbi elfogadását szorgalmazta. 2006. december 10. A Nemzeti Liberális Párt (NLP) és a Demokrata Párt (DP) fel kívánja gyorsítani a kisebbségi törvény parlamenti elfogadását. Markó Béla RMDSZ-elnök szkeptikusan fogadta ezt, kijelentvén: „Cinikusan úgy is lehetne fogalmazni, hogy miután kisebbségbe került a kormány a parlamentben, az RMDSZ partnerei megkönnyebbülten eldöntötték, hogy támogatják a kisebbségi törvényt.” 2006. december–2007. március Az SZNT kezdeményezésére Székelyföld számos településén nemhivatalos népszavazást szerveztek Székelyföld autonómiájáról. A nemhivatalos népszavazást annak nyomán szervezték meg, hogy a helyi népszavazási határozatokat a hatóságok (prefektúrák) jogi úton érvénytelenítették. 2008. február 21. Klaus Johannis, Nagyszeben polgármestere, a Német Demokrata Fórum elnöke kijelentette, hogy az erdélyi szászok nem kérnek autonómiát. 2009. június–2010. január A 2009 áprilisában megalakult Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) keretében 2009 júniusában létrejött az EMEF autonómia-munkacsoportja (két társelnöke Márton Árpád képviselő és Bakk Miklós politológus). A munkacsoport 2009 júniusa és 2010 januárja között háromszor ülésezett, azonban határozatai nem valósultak meg. 2009. július 18. Traian Băsescu román államfő megismételte a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor közönsége, Tőkés László és Orbán Viktor előtt korábbi, számtalanszor már hangoztatott álláspontját, miszerint az autonómia minden közösséget egyformán megillet Romániában, és ugyanolyan mértékű önrendelkezés képzelhető el Székelyudvarhelyen, mint például Caracalban vagy Tulceában. 2012. szeptember 25. A román szenátus elutasította a székelyföldi területi autonómiáról szóló törvénytervezetet, amelyet még 2005-ben terjesztett a törvényhozás elé Sógor Csaba és Garda Dezső. Az SZNT által megfogalmazott, Székelyföld autonómia-statútuma című tervezetet 2005. október 12-én a román képviselőházban 188–16 arányban leszavazták. A szenátusban érdemi vitát nem tartottak, 54 szenátor a jogszabály ellen szavazott, öten mellette, ketten tartózkodtak. Az RMDSZ-esek közül jelen volt, és igennel szavazott Albert Álmos, Cseke Attila, Fekete Szabó András, Günthner Tibor, de egyikük sem szólalt fel a tervezet mellett, ugyanakkor igennel szavazott Marcu Gheorghe SZDP-s honatya is. Hiányzott: Markó Béla, Frunda György, Verestóy Attila. (Bakk Miklós politológus összeállítása alapján) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. december 18.A változás évfordulójáraAmikor olyasmiket olvasunk még 2012-ben is, hogy a románok 38 százaléka és az erdélyi magyarok 20 százaléka szerint jobb volt a kommunizmus, mint ami most van – egyszerűen megáll az ész. Mindenkinek volt állása és fizetése – mondták a válaszolók a kérdezőbiztosoknak. Csakhogy épp ebben gyökereztek a bajok: a hagyományos gazdálkodás felszámolása, a falu tönkretétele, a lakosság városba kényszerítése a mai napig érezhető károkat okozott. A válaszadók vagy megfeledkeztek róla, vagy nem tudják hiányos iskolázottságuk és tájékozatlanságuk miatt, hogy a szocialista tervgazdaság csapnivaló, hazugságra épülő teljesítménye és iszonyatos pénzpocsékolása folytán a rezsim összeomlott szépen magától. Nem egy jól működő valamit buktattak meg valakik! Amint azt többen is vélik. A diktátorpár pokolba szóló menetjegyének kiadása csak kísérő rendezvénye volt egy jelentős világeseménynek – szükséges ezt olykor hangoztatni a gyengébbek kedvéért. Szóval az említett válaszadók december 9-én hatalomra juttatták újból azokat, akik közül a legtöbbnek csak turistaként volna szabad belépnie a parlamentbe. Így álltak bosszút azon a politikuson, aki hivatalosan évekkel ezelőtt elítélte a kommunizmust. Öreg székely ismerősöm a „Csau unokáinak” nevezi őket. A felmenők távozásának évfordulójára kormányalakítást terveznek. Hírek szerint emlékezni szeretnének karácsonykor egyebek közt a mezőgazdaság szocialista átalakítására, a tömegek sorban állására, falurombolásra, a vegyészeti tudományos kutatásra (különös tekintettel a polimerizációs folyamatokra), az általuk sokat ócsárolt és tönkretett arisztokrácia majmolására a vadászatban, lovaglásban, teniszezésben. Meghívottként ott lesznek a kivénhedt munkásmozgalmi harcosok is, elvégre a hatalom átmentését nekik köszönhetik az ifjabb szocialisták. Meghívják a Hargita, Kovászna és Maros megyei véreiket is, akik főként az 1968-as megyésítés után tették be először lábukat a Székelyföldre, és akik nap mint nap magyarellenes szlogenekkel vagy feljelentésekkel hergelik az őshonos magyar lakosságot. Az emlékezés apropóján eszembe jutott a Krónika évekkel ezelőtt készült teljes újságoldalnyi összeállítása, amelyben fiatalok mondtak véleményt a bukott rezsimről. A legostobább dolgot egy székelyudvarhelyi diáklány mondta: „Valami miatt a nép megharagudott, és leváltotta az államelnököt. De nagymamám azt mondta, akkor jó világ volt, mert ha például két bunda érkezett Udvarhelyre, az egyiket ő kapta.” Szerencsére Székelyudvarhelyről ritkaság számba menő jó példa is említhető azokból a zivataros decemberi napokból. Néhai idősb Hegyi István református esperes kezdeményezésére lelkipásztorok, papok aláírásukkal igazolták szolidaritásukat Tőkés Lászlóval. Az Udvarhelyen 1989. december 23-án megjelent Szabadság című lap 1. számából valók ezek a mondatok: „Nem ment tőlünk üdvözlő távirat a zsarnoknak, mert mindenki együtt érzett a temesvári felkelőkkel, és mindenki lelkében gyászolta az áldozatokat. Sokan tudtak arról, hogy korábban Hegyi István nyugalmazott református esperes huszonhárom református, katolikus, unitárius lelkésztársával együtt kemény hangú levélben követelte Tőkés László emberi és papi jogainak helyreállítását a kolozsvári püspökségtől. Az egyházáruló püspök helyett a Szekuritáté válaszolt: meghurcolta és sokáig zaklatta a bátor aláírókat. Mindezek a közeledő tisztító vihar előjelei voltak, jelezték, hogy a székely Anyaszék, sokat szenvedett szülőföldünk népe nemcsak ismeri, hanem vállalja is az igazságot (…).” (Katona Ádám) Az viszont fölöttébb sajnálatos, jegyzem meg csendesen, hogy az egyik udvarhelyi alapítvány által megrendelt, Hegyi István életútjáról szóló portrékötet elkészülte után hét hónappal minden korrektúrán és egyebeken túl kinyomtatásra vár még mindig annak ellenére, hogy pályázati pénzt kaptak rá Budapestről. A december 9-én győzedelmeskedő választóknak ajánlom, a nagy évforduló alkalmából ismerkedjenek a Nobel-díjas orosz író, Alexander Szolzsenyicin gondolataival: „A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenségük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása úgy kívánja.” Komoróczy György A szerző székelyudvarhelyi nyelvész, író Krónika (Kolozsvár) 2013. január 30.Tőkés Lászlóék nem politizálhatnak a Láncos-templombanNem tarthatja meg a szatmárnémeti Láncos-templomban szombatra meghirdetett autonómia-fórumát az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT). A maszol.ro értesülései szerint a sajtóban megjelent előzetes hírek után az egyházközség presbitériumát és lelkészi hivatalát több hívő is (esetenként csoportosan) megkereste és tiltakozásukat fejezték ki, hogy a politikai jellegű összejövetelt a város legnagyobb református templomában tartsák meg, tanulva a korábbi esetekből. A hívek arra hivatkoztak, hogy az ilyen fórumokon a magyarságot megosztó vélemények és ismert személyiségeket támadó, nem egyszer durva címkézések hangzanak el. Korda Zoltán lelkipásztor kérdésünkre elmondta: mindezek után az egyházközség vezetése arra az elhatározásra jutott, hogy a következőkben semmiféle politikai rendezvénynek nem ad otthont a Láncos-templomban, „azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy Isten imádságos házában semmi helye az ilyesminek”. Mindazonáltal a fórum meghívottai imádkozhatnak a Láncosban. Az új program szerint délelőtt 11 órától meghallgathatják Tőkés László igehirdetését, majd átvonulnak a közeli Grand Mall üzletközpontba, melynek konferenciatermében kezdetét veszi az autonómia-konferencia. A korább hírek ellenére, a sajtóval közölt friss programban nem szerepelnek magyarországi vagy nyugati előadók. Tőkés László mellett Toró T.Tibor, Izsák Balázs, Kincses Előd, Fodor Imre, Katona Ádám és Gazda József tart beszédet. Tíz évvel ezelőtt február 2-án, a szatmárnémeti Láncos-templomban a Királyhágómelléki Református Egyházkerület rendkívüli közgyűlése határozott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakításáról. Az EMNT elnöke, Tőkés László már korábban közölte: a tizedik évforduló alkalmával ugyanazon a helyszínen hirdetik meg hivatalosan az autonómia évét. Maszol.ro, 2013. május 27.KirekesztősdiErőt felmutató, hatalmas kongresszust szervezett az RMDSZ Csíkszeredában, már előkészítésével, a meghívottak listájával, de e rendezvény minden mozzanatával szándékoztak demonstrálni: a romániai magyarságnak ők az egyetlen hiteles képviselői. Lám, csak velük áll szóba a román hatalom, előttük hajt fejet az ellenzék, s még a magyarországi vezetők is belátják, megkerülhetetlen a tulipános szövetség Erdélyben. S való igaz: az RMDSZ a legerősebb magyar szervezet Romániában, de – tetszik, nem tetszik – nem az egyetlen. Hiába nem vesznek tudomást a két kis pártról, az autonómiaharcos civil kezdeményezésekről, azok léteznek, levegőnek tekintésük még nem tünteti el őket a politikai-közéleti porondról. Érdekes kettősség jellemezte az RMDSZ 11. kongresszusát: nyitásról, összefogásról, együttműködésről beszéltek, de kirekesztő módon viselkedtek. Miközben Kelemen Hunor sikerként emlegeti, hogy elérték a MOGYE magyar karának létrehozatalát, a terembe sem engedték be az éppen ezért a magyar karért tüntetőket, s miközben a Székelyföld autonómiájának kiharcolását elsődleges célkitűzésként határozták meg, amint Katona Ádám felemlegette, még vendégként sem voltak hajlandóak fogadni azt a Székely Nemzeti Tanácsot, amely nem politikai párt, hanem erős civil köztestület, és amely évek óta ezért az egy célért harcol. Húsz év után úgy tetszik, autonómiaügyben az RMDSZ végre megcselekedné mindazt, amiről 1993-ban a brassói kongresszuson határozott. Csakhogy akkor még valóban egyedül volt az erdélyi magyar politikai prérin, valós ernyőszervezetként próbálta biztosítani a sokszínű hazai magyar társadalom képviseletét. Mára ez lényegesen módosult, s az autonómiaküzdelem magányos harcosa sem lehet, mert míg az RMDSZ két választás között mindvégig sunyított, Bukarestben, kormányon keresve a boldogulás lehetőségeit, mások statútumokat alkottak, nagygyűléseken hívták fel a figyelmet a székelyföldi, erdélyi igényre, s ha mást nem, de azt elérték, hogy ma már a magát egyetlennek tartó szövetség is kénytelen ismét zászlajára tűzni e célt. Ne használjuk belső csatározásainkban fegyverként az autonómia ügyét – ezzel a felhívással fordult a „magyar politikai tényezőkhöz” Kelemen Hunor. E bejelentés csak annyiban meglepetés értékű, hogy mindmáig se figyelemre, se konzultációra nem tartották méltónak azokat, akik ez idáig ugyanezért küszködtek, s ismét azt előlegezték meg: továbbra is diktátumszerűen óhajtanak eljárni, a széles körű konzultációt, partnerkeresést csak a román hatalomhoz való dörgölőzésben tartják fontosnak. Nehéz komolyan venni s valósnak tekinteni szándékukat, ha éppen a legfontosabb, ma már szinte közhelyszerű tézist hagyják figyelmen kívül, miszerint autonómiát csak együtt, összefogással lehet elérni. Együtt azokkal is, akik ma pártdiktatúrán kívül is keresik a jövőt. Farkas Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. augusztus 10.Hangulatkeltés rendelésreAz 1989-es temesvári népfelkelést követő bukaresti hatalomváltás eufóriája után hideg zuhanyként érte az erdélyi magyarságot annak megtapasztalása, hogy a legalapvetőbb jogköveteléseink sem találkoznak a többség megértésével, az elutasításnak pedig a román sajtó szabályos uszítása ad nyomatékot. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom előtt felbugyborékoló sovén fröcsögés még fokozódott is a fekete márciust követően, majd beállt egy alapszintre, ahonnan legfeljebb egy-egy politikai esemény hatására lengett ki. Ilyen volt az 1991-es agyagfalvi népgyűlés kapcsán a hangulat felkorbácsolása, a parlamentbeli Har-Kov jelentés sajtóvisszhangja, Tőkés Lászlónak a finom eszközökkel folytatott román etnikai tisztogatásra vonatkozó kijelentése utáni hisztéria, s még sorolhatnánk. Mit, mikor, miért? Érdekes kérdés: vajon mi éri el a sajtó ingerküszöbét? Vélhetően létezik egyfajta központi irányítás, amikor a román háttérhatalom beintésére szólal meg minden orgánum, bizonyos toposzokat ismételgetve, de úgy tűnik, az eseményeknek van egyfajta spontán játékuk is. A kilencvenes évek közepén Borbély Imre a román parlament tagjaként arról beszélt egy interjúban a Bihari Napló riporterének, hogy Magyarországnak növelnie kellene fegyveres erejét, s az egész beszélgetés hangvétele evidenssé tette a politikus magyarságközpontú gondolkodását és az anyaország iránti lojalitását. A szöveget lefordították románra, meg is jelent a román sajtóban, de nem lett belőle országos hajtóvadászat, miként Románia föderalizálásra vonatkozó, eleve a román sajtóban megjelent interjúból sem. Miközben más képviselőket azzal revolverezett ugyanez a sajtó, hogy román–magyar meccsen melyik csapatnak drukkolnak. Saját 1999-es tapasztalatom, hogy amikor a nyárádszeredai fórumon elmondott beszédemben arról szóltam, hogy akár konfliktusokat is kell vállalni az autonómiaküzdelemben a román hatalommal, a többségi sajtó ingerülten reagált, s azt sugallta, mintha fegyveres konfliktusokról beszéltem volna, miközben egy felszólalótársam nyíltan irredenta megnyilvánulása – szerencsére – reakció nélkül maradt. Szerencsére, mondom, mert egyik oldalról kifejezetten zavaró, amikor a magyar fél akár az anyaországban, akár Erdélyben azt bizonygatja, hogy mi nem akarunk határmódosítást, s egyesek „bizonyságtételi” retorikája már a hatásmódosítás jogosságának tagadásáig is eljut. A másik oldalról viszont az is tény, hogy a területi elszakadás és a határkorrekció a belátható jövőben Erdély vonatkozásában legalábbis irreális célkitűzés, aminek meghirdetése nemzetpolitikai szempontból minden bizonnyal kontraproduktív lenne. Tőkés László legutóbbi tusványosi beszédét követő sajtófelzúdulás minden bizonnyal központi beintésre történt. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke azt találta mondani, hogy Magyarország vállaljon védőhatalmi státuszt az erdélyi magyarság vonatkozásában, ami egyébként nem új követelés, a kilencvenes években Katona Ádám az Erdélyi Magyar Kezdeményezés platform elnöke mind beszédeiben, mind állásfoglalásaiban újra és újra előhozta a kérdést. A többségi sajtó és politikum most felhorkant, ki tudja, milyen megfontolásból. Beindult a román paranoiagenerátor, az Adevărul című napilap Erdély és Székelyföld problémáját Katalóniával, Észak-Írországgal, Skóciával és a Baszkfölddel hozta párhuzamba, s úgy állította be a védőhatalmi státuszt, mintha ez azt jelentené, hogy Magyarország ellenőrzése alá venné hajdani területeit. A román miniszterelnök azt nyilatkozta, hogy Tőkés László kijelentései büntetendők, s még sorolhatnánk a hisztérikus többségi reakciókat. Az egész cirkusz egyébként felesleges, a védőhatalmi státusz a két fél megegyezésének kérdése, s a román–magyar alapszerződésben kellett volna rögzíteni. Közös offenzíva Kiváló alkalom lenne viszont ez is arra, hogy a három erdélyi magyar párt egyeztetett kommunikációs offenzívát indítson a kibeszéletlen kérdések megtárgyalására. Sajnos, erre nincs esély, az RMDSZ továbbra is erőből politizál az erdélyi magyar konkurensek lebecsülésével és leminősítésével. Beszédes, hogy még a jobbak közé sorolt Antal Árpád is lemondta tusványosi előadását arra hivatkozva, hogy barátját, Tamás Sándort kihúzták volna a meghívottak listájáról, miközben csak annyi történt, hogy a Kovászna Megyei Tanácselnököt idén nem hívták meg előadni. Az MPP hivatalos vezetésének retorikája pedig – híven választás előtti megnyilvánulásaikhoz, amikor is az RMDSZ-re való szavazásra biztatták híveiket – továbbra is az EMNP ellen irányul. Oda jutunk lassan, hogy az a párt, amelynek az EMNT ellen az volt a legfőbb kifogása, hogy a 2009-es európai parlamenti választáson együtt indult az RMDSZ-szel, úgy mozog a politikai porondon, mintha az RMDSZ-nek egyfajta függeléke lenne. S míg magyar választói bázisra alapozó szervezetek egymással vannak elfoglalva, taktikai, kommunikációs lehetőségek maradnak kiaknázatlanok. Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2013. november 7.Emlékkonferenciával ünneplik Kolozsváron Venczel József századik születésnapjátA BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézete, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Szociológiai és Demográfiai Szakbizottsága és az EME Jog- Közgazdaság- és Társadalomtudományok Szakosztálya Venczel József erdélyi társadalomkutató születésének 100. évfordulója alkalmával emlékkonferenciát szervez 2013. november 8-án 10 órai kezdettel. A rendezvény helyszíne a BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézet Sociologica épülete, Dosztojevszkij/Plugarilor utca 34. A rendezvényen áttekintik Venczel József életét és szakmai pályáját, szó lesz a bukaresti tanulmányútjáról, a Gusti iskolához való viszonyáról, az EME-beli munkásságáról, Bolyai egyetemi oktató munkájáról. A Venczel-kutatók bemutatják a tudós erdélyi magyar birtokpolitikáról, a székely migrációról, a népfeleslegről, valamint a társadalomszerkezetről szóló kutatásainak értékét. A tudományos emlékkonferencia programja Időpont: 2013. november 8 Helyszín: Kolozsvár, BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézet, Sociologica épület, Dosztojevszkij/Plugarilor/ u. 34 sz, 7. terem 10.00 – 12.15 Megnyitó: Magyari Tivadar dékánhelyettes, Vincze Mária EME szakosztály-elnök, Veres Valér intézetigazgató Magyari Tivadar: Venczel József élete és szakmai pályája Rostás Zoltán: Venczel József bukaresti tanulmányútja, környezete Tóth Bartos András: Erdélyi magyar birtokpolitika Venczel József munkásságának tükrében.(1940-1945) Horváth István: Venczel és a székely migráció elméleti keretbe helyezése 12.15-12.30 Kávészünet 12.30 – 14.15 Telegdy Balázs: Venczel József és a bukaresti Szociológia Iskola Veres Valér: Venczel József oktatói és kutatói munkássága a társadalomszerkezet területén a kolozsvári egyetemen Magyari Nándor László: Kirajzások a Székelyföldről. Venczel József Székely népfeleslegéről. Ilyés Szilárd: Venczel József munkássága az Erdélyi Múzeum Egyesületnél Hozzászólások Pozsony Ferenc: Venczel munkásságának szerepe az erdélyi néprajzkutatásban 14.15 Ebéd: állófogadás Venczel József 1913. november. 4-én született Csíkszeredában. Végzettsége szerint jogász, de tudományos munkásságát a szociológia területén fejtette ki, főleg a falukutatás és népességkutatás vonatkozásában. Gazgag közéleti munkásságot fejtett ki a két világháború között. Egyetemi munkássága 1945-től kezdődik, amikor kinevezik a Bolyai Tudományegyetem a statisztika és a szociológia professzorának. Egyetemi karrierjét a politikai üldöztetések szakították meg, Piteşti, Văcăreşti, Nagyenyed, Szamosújvár és Dés börtöneiben raboskodott, 1961. jan. 11-én szabadult. Ezt követően alkalmi munkákból élt, amíg 1969-től Ion Aluaş professzornak sikerült visszahoznia őt az egyetemi szférába, a BBTE szociológiai munkaközösségébe, tudományos kutatói állásba. Itt több kutatásban vett részt, így a Csákigorbón végzett szociológia felmérés anyagát rendszerezte. Onnan került betegnyugdíjba, másfél hónappal halála előtt. Fontosabb megjelent gyűjteményes kötetei: Az önismeret útján. Tanulmányok (szerk. és bev. Imreh István, Buk. 1980); Erdélyi föld – erdélyi társadalom (szerk. és bev. Székely András Bertalan); A falumunka útján (szerk. és bev. Katona Ádám, Székelyudvarhely–Budapest, 1993), Székely András Bertalan zárótanulmányával. (közlemény) Transindex.ro 2013. december 23.Akkor most hová is álljanak a balgák?Huszonnégy évvel ezelőtt ezen a napon, december 22-én még a forradalom édes mámorában éltünk, majd a szabadság, testvériség, egyenlőség csodálatos érzése 1990 márciusában hirtelen elillant. Katona Ádám, tanár, magyar irodalom- és művelődéstörténész már december 22-én megfogalmazott egy igen fontos kiáltványt, s azt meg is jelentette a Szabadság című független székelyudvarhelyi lap első számában. A tanár úr akkor, nagyon okosan és előrelátóan a SZÉKELYUDVARHELYI NEMZETI TANÁCS nevében tette közzé a következő szöveget: Székelyudvarhely lakosaihoz! Ma este, 1989. december 22-én este 6 órakor megalakult Székleyudvarhely Nemzeti Tanácsa. Örömmel vettük tudomásul népünk harcának sikerét. Az ország egészéhez csatlakozva kinyilvánítjuk e város lakosságának önrendelkezési jogát. Magyarok vagyunk és testvérkezet nyújtunk hazánk román, német, szerb, ukrán és valamennyi más népének. Önrendelkezési jogunk alapján valamennyi honfitársunkkal együtt kiharcoltuk szabadságunkat. Alapvető emberi jogainkat, emberekhez méltó életlehetőségeinket, demokráciánkat úgy tudjuk megvédeni, ha a székelység múltjához méltó módon öntudatosak vagyunk. Európa népeihez megint csatlakozunk, az ezeréves történelmünk szabadságszerető hagyományait megőrizve és folytatva ezen a dicsőséges napon, végre fölemelt fővel járhatunk őseink földjén. Hogy holnap se kelljen szégyenkezve egymás szemébe néznünk, ne romboljunk, ne gyújtogassunk! Fékezzük meg a magukról megfeledkezett embertársainkat! Hárítsunk el minden erőszakot! A bűnösöket törvényes úton vonjuk majd felelősségre. Tartózkodjunk a személyes bosszú minden formájától. Csatlakozzunk országunk új demokratikus kormányához. Holnaptól dolgozzunk! Mert ezt magunk, a gyermekeink jövőjéért tesszük. Világkatasztrófákat megjárt hazánkfia, Lukács Csaba írja, hogy a tragédiák helyszíneiről hazatérvén két dolog szokott járni a fejében. Az egyik az, hogy milyen jól választottak őseink, amikor letelepedtek ide, a Kárpát-medencébe, hiszen itt elkerülnek minket az erős, veszélyes viharok, és az igazán nagy földrengések sem érintenek. A másik dolog, hogy akár példásan, ha kell, de tudunk viselkedni váratlan, nagy baj idején is. Amikor 2005 augusztusában tizenhat halálos áldozattal járó árvíz pusztított a Székelyföldön, a katasztrófa után önzetlenül segített mindenki – még Băsescu elnök is elismerően szólt a magyarok összefogásáról –, télire már minden áldozat háza újjáépült. Büszkék lehetünk rá. Székelyudvarhelyen 1989-ben – hasonlóan Temesvárhoz, és ellentétben több romániai nagyvárossal – valóban forradalom volt. A székely anyaváros munkássága december 20-án a nagy üzemekben nem volt hajlandó végighallgatni a Temesvárról szóló hivatalos hazugságokat, a Matrica-gyárban még a szakszervezeti vezető, a kis törékeny hölgy, Korodi Vass Irma is visszaadta, megtagadta a szekusok által számára előre megírt felszólalást, s így Udvarhelyről – ellentétben más városokkal – nem küldtek a halálraítélt rendszert üdvözlő és a temesvári felkelést elítélő táviratot Ceauşescunak. Legyünk büszkék erre is! Amikor a megtorlásra berendezkedett pártemberek és szekusok december 22-én elmenekültek, a város „magára maradt” – közben sajnálatos események, lincselések is történtek –, de néhány nap alatt Székelyudvarhely példásan, saját erejéből megszervezte, újraindította a maga életét. Vezetőket választott, sajtót, rendfenntartó erőt hozott létre, és békésen, fegyelmezetten kezdett el jövőt építeni. Huszonnégy évvel ezelőtt ezen a napon még a forradalom édes mámorában éltünk, amíg a szabadság-testvériség-egyenlőség csodálatos érzése hirtelen el nem illant 1990 márciusában, amikor Marosvásárhelyen, a nacionalista gyűlölet felülkerekedett, és legyőzte a testvériséget. Az egyenlőség relatív fogalom, szinte értelmezhetetlen. A maradék szabadság főleg abban kapott hangsúlyt, hogy már el lehet menni az országból, ha nem tetszik, hogy a bukott rendszer emberei újra nyakunkra ültek, csak más jogcímen. Hogy a volt diktatórikus rezsim hatalmi struktúrái megmaradtak, hogy túléltek, de megint jól működnek, csak másként hívják őket. Átélhettük a vadkapitalizmus időszakát, amikor régi elvtársakból dúsgazdag urak lettek. Neveztük ezt az időszakot privatizálásnak, piacgazdaságnak vagy eredeti tőkefelhalmozásnak. Önjelölt tehetségtelenek szolgálták ki, szolgálják ma is elszánt klikkharcban a mindig háttérben megbúvó sötét erőket, a pénz hatalmasait. „A bukott kommunista rendszer is az effélékre, a tehetségtelen törtetőkre építette terroruralmát. Vigyázzunk az egészséges értékrendre! Vigyázzunk tehát, hogy csak feddhetetlen erkölcsű, becsületes, dolgos, értelmes emberek kerülhessenek az új hatalom közelébe!”– írta Katona Ádám 1989-ben az általa alapított Szabadság című lapban. Az Amerikai Egyesült Államok elnöke 1990-ben fogadta Tőkés Lászlót a Kongresszusban. Az erdélyi református lelkészt és román forradalmat ünnepelték. A Capitoliumban Tom Lantossal együtt még a Kossuth-nótát is énekeltek. Huszonnégy esztendő elteltével azonban méltatlannak minősítette Tőkés Lászlót a Románia Csillaga Érdemrend „becsületbírósága” az állami kitüntetésre, amelyet az 1989-es forradalom kirobbantásában játszott szerepéért 2009-ben kapott az államfőtől az időközben második mandátumát töltő EP-képviselő. Mi van? Akkor most hova is álljanak a belgák? Vagy a balgák? Hová legyen Dániel Ernő atya, aki a forradalomkor életét kockáztatva, a fölgyújtott rendőrség előtt, keresztény emberhez méltóan, békíteni próbálta a felbolydult tömeget? Vagy Mika Dezső és karatés tanítványai, akik az elszabadult indulatok közepette is életeket mentettek? És Kolumbán Gábor, aki kutatóként, káoszelméleti tudását felhasználva, „társadalom-kaológusként” próbálta szolgálni közösségét? Hová álljanak, mi legyen a régi tisztességes vezetőkkel? Porzsolt István, Ubornyi Mihály, Fábián István vagy Incze Béla is balga volt Udvarhelyen? Vajon balga volt-e Imecs László, aki Brassóban sorkatonaként életét áldozta ezért az elvetélt forradalomért? És Katona Ádám is balga, aki ma kisnyugdíjasként ugyanabban a tömbház-lakásban él, mint huszonnégy éve? Aki most is magányosan, de még mindig ugyanazt mondja, mondaná, ha lenne kinek, mert az RMDSZ felszámolta platformját, az Erdélyi Magyar Kezdeményezést? Katona Ádámot meghívják ugyan időnként egy-egy összejövetelre, de már csak felszólalási jog nélkül, mint „díszpinty” jelenhet meg… Akkor most hova is álljanak a balgák? Karácsony közeleg, az év legszebb ünnepe. Kedves belgák! Kedves balgák! Kedves balekok! Kedves reménykedők! Kedves társak a honfibúban! És a többiek! Barátok és felebarátok! Áldott szent ünnepet mindenkinek! Farkas Antal Székelyhon.ro 2014. február 18.Összefogást szorgalmaznak ismert erdélyi személyiségekAz erdélyi magyarság fennmaradásának és megerősödésének legfőbb zálogát a Kós Károly által közel egy évszázada meghirdetett, az egész Erdélyt átszövő közösségi autonómia jelenti – áll a több ismert erdélyi magyar értelmiségi által megfogalmazott keddi felhívásban. A magyar politikai elit akkor tudja elérni ezt a célt, ha egységesen tesz azért, hogy megszerezze a magyar közösség feltétlen támogatását, és maga mellé állítsa a demokratikus román értelmiséget, valamint a mérvadó európai intézményeket – olvasható a felhívásban, amely leszögezi, hogy az elvszerű és racionális magyar–magyar, illetve román–magyar kapcsolatépítés érdekében továbbra is szükség van egy hiteles, erős és demokratikus európai képviseletre. A felhívást megfogalmazók meggyőződése, hogy szükség van az egyházi és civil szervezetek támogatására, a politikai alakulatok választási koalíciójára és minden erdélyi magyar választópolgár bizalmára, valamint szavazatára – mert a nemzeti érdeknek előbbre valónak kell lennie a pártérdekeknél. Meggyőződésük továbbá, hogy az erdélyi magyarság európai képviseletét a jövőben is annak a Tőkés Lászlónak, az Európai Parlament korábbi alelnökének kell fémjeleznie, aki a magyar közösség világszerte ismert és elismert egyénisége, és aki már a 80-as évektől ellenáll minden politikai nyomásnak és megfélemlítésnek. Aláírók: Dr.Ábrám Zoltán orvos, egyetemi tanár Dr. Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár Bíró Edit, Udvarhely Városi Székely Tanács elnöke Boros Zoltán zeneszerző, ny. tévészerkesztő Dr. Bodó Barna politológus, egyetemi tanár Dr. Brassai Attila orvos, egyetemi tanár Dr. Brassai Zoltán akadémikus, ny. egyetemi tanár Dr. Csiszár Anna orvos, ny. előadótanár Csinta Samu újságíró Dr. Dávid László egyetemi tanár, a Sapientia-EMTE rektora Demény Attila zeneszerző, rendező Dr. Farkas Csaba fogorvos Ferenczes István költő Fodor Imre, Marosvásárhely ny. polgármestere Fülöp G. Dénesné Suba Ilona, a Lazarenum Alapítvány intézetvezetője Fülöp Lajos tanár, ny. múzeumigazgató Gazda József író Gergely István „Tiszti”, a Csibész Alapítvány elnöke Dr. Geréb Zsolt teológus, ny. egyetemi professzor, a Partiumi Keresztény Egyetem volt rektora György Attila író Dr. Hollanda Dénes ny. egyetemi tanár, a Sapientia Egyetem volt dékánja János Szabolcs egyetemi tanár, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora Dr. Juhász Tamás teológus, ny. egyetemi professzor, a Protestáns Teológiai Intézet volt rektora Kallós Zoltán néprajzkutató Katona Ádám tanár, az Orbán Balázs Közművelődési Egyesület elnöke Kónya Hamar Sándor író, filozófus, volt parlamenti és európai parlamenti képviselő Dr. Kincses Előd ügyvéd Dr. Kincses Mária ny. egyetemi tanár Kincses Elemér rendező, író Kozsik József színművész László János üzletember Lászlóffy Zsolt zeneszerző Lászlófy Pál, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke Lakó Péterfi Tünde civil- társadalmi aktivista Márton Zoltán, Makfalva polgármestere Meleg Vilmos színművész, a nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatának tagja Murádin Jenő művészettörténész, egyetemi tanár Nagy Pál ny. ideggyógyász főorvos Nagy László unitárius lelkész Dr. Pálosi Csaba állatorvos Dr. Papp Kincses Emese író, publicista Dr. Péntek János akadémikus, nyelvész, ny. egyetemi tanár Pillich László közíró Sánta Imre református lelkész Somai József közgazdász, az RMKT tiszteletbeli elnöke Székely Attila ny. régész-tanár Szőcs Géza költő Tolnay István, a Partiumi Keresztény Egyetem megbízott elnöke, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület világi főjegyzője Ütő Gusztáv képzőművész, egyetemi tanár Székelyhon.ro, 2014. április 3.Akkor és most: MNSZ–RMDSZ-párhuzamokA történelem ismétli önmagát – szoktuk hallani a kocsmafilozófia szeretett szólamát, amit többnyire felszínes párhuzamok csalogatnak elő. Tény ugyanakkor, hogy hosszú időn át önmagukat újratermelő hasonló történelmi peremfeltételek hasonló helyzeteket, szereposztásokat, állásfoglalásokat hoznak elő. Az erdélyi magyarság Trianon óta alávetettségben él, amit csak Stockholm-szindrómás, az elnyomóval – az eredeti élethelyzetben a túszejtőkkel – azonosuló lelki-tudati sérültek tagadnak. A román hatalom következetes szándéka a helyzet pacifikálása mellett módszeresen felmorzsolni nemzeti közösségünket. Az eszköztár változatos a telepítési politikától az oktatás- és kultúrpolitikán keresztül a kisebbségi politikusok megfélemlítéséig és/vagy lekenyerezéséig. Domokos Gézát, aki három évig hátráltatta az autonómia programba vételét aligha motiválták az anyagiak, és 1993-as visszavonulása azt valószínűsíti, hogy a hatalmat sem önmagáért akarta. Esetében inkább a nem feltétlenül tudatos megfélemlítettség és a bukaresti szocializáció hozta a labanc politikai vonalvezetést, ellentétben a neptuni trióval és Markó Bélával, akik vonatkozásában sokkal esélyesebb a harminc ezüst csörgésének csábereje, ha politikai cselekvésük mögötteseit elemezzük. Folyosói ellenzék Visszatérve a történelmi párhuzamokra: néha hátborzongatók. Lapozgatjuk megrabolt, elnyomott közösségünk lassan százéves történelmének lapjait, a román megszállás után 27, Trianon után 25 esztendővel járunk, amikor a második világháború végeztével 1945. november 15–18 között összeül a Magyar Népi Szövetség százas intéző bizottsága. S mit látunk? Azt, hogy a közel félmilliós tagsággal bíró, magát érdekképviseletinek nevező szervezet – mely egyébként a későbbiekben a román hatalom segítségével akadályozza meg más magyar politikai erők pástra lépését – választmánya kiszolgálva a román nemzetstratégiai érdekeket, a párizsi béketárgyalások előtt olyan nyilatkozatot fogad el, mely Erdély Romániához tartozása mellett foglal állást. A jegyzőkönyv egyetlen ellenszavazatról beszél, de a visszaemlékezők szerint sem volt ennél sokkal több bátor ember, az ellenzők inkább kimentek a folyosóra. A Bányai László által előterjesztett eredeti szöveg a Romániához tartozás gondolatát explicit tartalmazta, de ez érthető okokból a küldöttekben felindulást és ellenállást váltott ki, szükség volt hát egy körmönfontabb fogalmazásra. A nyilatkozat szerint annak megszavazói tudatában vannak, „hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés.(…), nem helyeselhetünk semmiféle olyan törekvést [...], amely a bécsi döntéshez hasonló módszerrel [...] Erdélyből újból háborús tűzfészket teremtene.” Emellett az áttelepítés gondolatát is elutasították. Miközben immár 27 év tapasztalata igazolta, hogy a román féltől semmi jóra nem számíthat a magyarság, s hogy nemzetpolitikai szempontból a nemzetközi jogilag kifogásolhatatlan – egyébiránt a román fél által kért, elfogadott és végrehajtott – második bécsi döntésben meghúzott határok melletti kiállás az egyetlen, erkölcsileg és politikailag is vállalható alternatíva. Mely egyébként az MNSZ által elutasított lakosságcserével hosszú távú stabilitást is hozott volna. Jóvátehetetlen önkéntesség Voltak, akik életük kockáztatásával is, de vállalták az igazság kimondását. 1946. május 2-án Márton Áron püspök átadott egy memorandumot Nékám Sándornak, a bukaresti magyar misszió vezetőjének, amelyben az átadón kívül Vásárhelyi János református püspök, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezeti Központ igazgatója, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület vezetője és Lakatos István szociáldemokrata politikus többek közt leszögezik, hogy „az erdélyi magyarság felfogása szerint sem neki magának, sem pedig a magyar kormánynak nincsen joga Erdély tekintetében, amely a magyarság összességének is létfontosságú kérdése, önkéntes felajánlással területi lemondásba belemenni. Lemondást külső hatalom a magyarságra rákényszeríthet, de az ilyen döntést, ha igazságtalan, az idő orvosolni fogja; az önkéntes lemondást azonban többé jóvátenni nem lehet. (…) Az erdélyi magyarság számára a román uralom alatt töltött évek bebizonyították, hogy Romániában alapvető emberi jogai nincsenek biztosítva, annak ellenére, hogy azok tiszteletben tartására Románia ismételten ünnepélyes ígéreteket tett és nemzetközi kötelezettségeket vállalt. A magyarság most már minden román politikai rendszert megismert, de tűrhető életviszonyokat számára egyik sem hozott. (…)” A liba ára A párhuzam kézenfekvő az RMDSZ 1996-os kormányra lépésével. Akkor az elsődleges román érdek az volt, hogy az erdélyi magyarság fogadja el Románián belüli státuszát, s azt, hogy sorsa a román jóindulaton és empátián múlik. Az MNSZ szállította is az elvárt nyilatkozatot, amire a román fél hivatkozhatott a béketárgyalásokon. Egyértelművé vált 1989 után: az erdélyi magyarság egyetlen esélye egy megmaradást és gyarapodást szavatoló létkeret megteremtése, ha sikerül nemzetköziesíteni az erdélyi kérdést, ha sikerül elérni a nemzetközi rendezést. E politika három év késéssel vált konszenzusossá, 1992. október 25-én a Kolozsvári Nyilatkozattal, majd 1993. január közepén a brassói kongresszus alapszabályzat- és programmódosításával. A stratégiát előbb a neptuniak torpedózták meg 1993. júniusában, midőn a román érdekeknek megfelelően hitelesítették az etnosoviniszta román hatalmat a nemzetközi közvélemény előtt, majd ez a politika vált általánossá a kormányzati szerepvállalással. Az RMDSZ SZKT 1996. november 28-án még létszámában is az MNSZ IB-t idézte, amikor szabad kezet adott a testületet kész helyzet elé állító, puccsszerűen eljáró Operatív Tanácsnak arra, hogy kormányzati megállapodást kössön a román választások győzteseivel. Két tartózkodás mellett csak három ellenszavazat akadt ezúttal is. (Tartózkodott Toró T. Tibor és Sógor Csaba, a döntés ellen szavazott Csapó József, Katona Ádám és e sorok írója.) Sokaknak, akárcsak 1945. november 18-án, a háromnapos gyűlés utolsó napján ismét hirtelen a folyosón akadt dolguk. Pedig miként Márton Áron 1945-46-ban, 1996-ban is volt egy bátorsága révén ismertté vált püspök, Tőkés László, aki rámutatott a tervbe vett kormányzati kaland kockázataira és feltételekhez kívánta kötni az RMDSZ „hitelesítő bélyegének” kiadását. Őt Markó Béla azzal szerelte le, hogy a jó alkusz nem mondja meg előre a liba árát. Végtelen játék A folytatás ismert. A kezdeti megengedő Petru Groza-i politikának – amely hibáiról híven tanúskodnak Márton Áron memorandumai – vége szakad, a kommunista Románia a legkeményebb elnyomást hozza a magyarság számára, az MNSZ előbb önálló akarat nélküli kommunista bábszervezetté válik, majd feloszlatják. 1996 után pedig a kormányzati szerepvállalással lehetetlenné válik Románia EU-csatlakozása előtti bizonyítási kényszer kihasználása, a nemzetközi fórumok képviselői pedig örömmel veszik tudomásul, hogy nincs szükség egy koszovóihoz hasonló rendezésre Székelyföld esetében, hiszen a magyarnak mondott s a magyar szavazók által hitelesített érdekképviseleti szervezet kormányon van. A libát pedig, mint tudjuk, ingyen adták oda, még koalíciós szerződés sem született az RMDSZ programjának végrehajtásáról. A magát magyarnak, demokratikusnak és szövetségnek nevező zsákmánypárt azóta sem kéri meg a liba árát, sőt az üzletkötés puszta tényéből hasznot húzva, a portékát minden adódó alkalommal ár alatt tukmálja rá a vevőre. Mindeközben a libatulajdonosnak – a választónak – azt magyarázza, hogy jobb üzletet nem lehetett kötni, s reméli, hogy továbbra is őt bízzák meg a vásározással. Meddig lehet még játszani ezt a játékot? Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. április 3.A szikrát szerette kirobbantaniSántha Pál Vilmos az 1990-es években, a magyarellenes hisztériakeltés virágkorában volt a Hargita Megyei Tanács első megválasztott elnöke és az autonómiatörekvések egyik elindítója. Mindig kimondta, amit gondolt, és sokszor vált kényelmetlenné a közéletben és a politikában. Csíkpálfalván született 1942. január 2-án, mint mondja, nem a kórházban, hanem a szülői házban, ahol most is lakik. Ott is tanult, akkor még négyosztályos elemi oktatás volt. „Mi kezdtük el először az ötödik osztályt. Az életemben aztán később sok ilyen történt, hogy a kezdésben részt vettem” – emlékezett. „A hét osztály elvégzése után beiratkoztam a jelenlegi Márton Áron Gimnáziumba, 1959-ben végeztünk. De egy évvel azelőtt történt az a politikai ügy a gimnáziumban, a verselő diákokkal. Ott is én voltam az első, akinél jelentkeztek a szekuritátésok, lévén, hogy Sántha Imrével jó barátok voltunk, egy padban ültünk, egyfalusiak voltunk, ide is adta a verseit. Házkutatások történek, diákokat, tanárokat vittek el, kicsengetési kártyáinkat le kellett adjuk. Szomorú időszak volt” – mesélte. Az iskola elvégzése után mérnöki pályára készült, de sem Brassóban, sem Sinaián nem járt sikerrel a próbálkozás, a szükséges engedélyek hiánya miatt sem. A rajoni fogyasztási szövetkezetnél kezdett dolgozni, aztán a bukaresti közgazdasági egyetemre jutott be. „Mivel édesapám orosz fogságban halt meg, édesanyám pedig betegeskedett, és nem lett volna pénze, hogy eltartson az egyetemen, én visszamondtam, aztán meggyőztek, hogy jobb maradni. A megspórolt pénzemet használtam fel, és ösztöndíjat is kaptam, így elvégeztem az egyetemet. Utána Marosvásárhelyre kerültem, a nagykereskedelmi vállalathoz, az egyetem utolsó évében megnősültem.” Megemlékezés szekusokkal Visszaemlékezése szerint 1972. március 15-én, olvasva a Vörös Zászló Maros megyei napilapot feltűnt, hogy semmi emlékeztető nem volt 1848-ról. „Felhívtam a főszerkesztőt, mondtam, ha ezt jelzik, biztos hogy pár ember megérti, miről van szó. Kértem, mondjon egy törvényt, amely ezt megtiltja. Másnap megjelent egy cikk arról, hogy kik a székely vértanúk. Elhatároztam, ha így megy, csináljuk másképp. A következőben a feleségemmel és néhány ismerőssel virágot, gyertyát vittük a székely vértanúk emlékművéhez. A vaskerítés be volt zárva, bemásztam, a kerítésen voltam, amikor megjelent a szekusok autója. Elszaladtak a többiek, mondom a feleségemnek, hagyj itt a kerítésen, add be a gyertyákat. Az autó megállt, nem szálltak ki, a feleségem beadta a gyertyákat, a koszorút elhelyeztem, a gyertyákat meggyújtottam, a társaink is visszajöttek. A szekusok az autóból nem szálltak ki, de a járókelők nagy ívben elkerültek. Következő évben már megálltak” – tette hozzá. Félrevezetett „forradalom” 1974-ben Csíkszeredából keresték meg, hogy a kereskedelmi igazgatóság átszervezése miatt szükség van egy aligazgatóra. Miután elvállalta, több mint tíz éven át dolgozott ebben a tisztségben, aztán leváltották, majd a Takarékpénztár igazgatója lett. Az 1989. decemberi események idején az ideiglenes új vezetés tagja lett, ott volt december 22-én az akkori milíciánál. „Megjelent a katonaság a törvényszék felől, elég feszült helyzet volt, hirtelen bedobtam a jelszót, hogy a katonaság velünk van. De az nem éppen úgy tűnt akkor. Nem lett konfliktus, lecsendesedett minden, aztán jöttek az álhírek a terroristákról, egy adott pillanatban csak hárman maradtunk fent a mostani megyeháza épületében. Azt is mondták, hogy a mostani Gál Sándor utcában, a pionírháznál vannak a terroristák. El is mentünk oda kocsival a sötétben, és óvatosan kiszálltunk, hogy ha lőnek, tudjunk lehúzódni. Nem volt senki ott. A valóság az, hogy féltünk, nem tudtuk, mi történik. A katonákat visszavonták a megyeházától, és nem jöttek vissza a hívásunkra sem, mert azt mondták, ők is kell védekezzenek. Utólag tudtuk meg, hogy mind ott voltak a kaszárnyákban, és tudták, hogy nem lesz semmi” – mondta el. Megyevezetés buktatókkal Az 1992-es választásokkor kapta a felkérést, hogy vállalja el a megyei tanács elnöki tisztségét. A radikálisabb háromszéki, csíki, udvarhelyszéki csoport érte ezt el, akárcsak azt, hogy ‘93-ban bekerüljön az autonómia az RMDSZ programjába. „Nehéz kezdés volt, nem volt tapasztalat, más alapokon kellett dolgozni, mint azelőtt, nem volt alárendelve a központnak. Sokan azt hitték, ha nincs alárendeltség, akkor azt csinálhatnak, amit akarnak, de a törvényeket be kellett tartani. Konfliktusok voltak, megjelent 1991 októberében a Har-Kov jelentés az elűzött románokról. Tele voltak a román lapok azzal, hogy én kirakom a prefektust a megyeházáról, ezt csinálok, azt csinálok vele. Én csak azt akartam, hogy ha én betartom a törvényt, a prefektus is tartsa be, a másik, hogy a megyét a megyei tanács elnöke vezeti a törvény szerint, ennek a tisztségnek meg kell adni a tiszteletet, a hatáskörét kell tudja gyakorolni. Annyira semmibe vettek minket, és mindent a prefektuson keresztül irányítottak, hogy amikor elmondtam Bukarestben, mi a helyzet, meglepődtek. Hazajöttünk, másnap dél körül a számvevőszék vezetője telefonál, össze vagyunk csomagolva, hova menjünk. Én akkor tudtam meg, hogy a volt pártszálló át van adva az ortodoxoknak, és úgy volt beállítva, hogy én nem akarok helyet biztosítani a számvevőszéknek. Az egész az én negatív magatartásomra volt ráépítve” – magyarázta. Eltérített autonómiatörekvések Az 1990-es évek eleje az autonómiatörekvések kezdetét is jelentette, az igény megfogalmazódott, de nehéz volt bevinni a köztudatba. „1991 októberében a Küldöttek Országos Tanácsa (SzKT elődje) aradi ülése előtt Székelyudvarhelyen találkoztunk, és arra a következtetésre jutottunk, hogy napirendre kell tűzni az autonómia kérdését. Én az RMDSZ-ben azt, hogy autonómiát akarunk, először Ördög Imrétől, a madarasi tanártól hallottam nyilvánosan elmondani. Az aradi ülésen Katona Ádám szót kért, azt mondta, Székelyföldön létezik egy csoport, amely úgy látja, az autonómiát napirendre kell tűzni, ezzel kapcsolatos elképzeléseinket kidolgozzuk. Nem tudom, mi történt, meglepett, hogy Cs. Gyimesi Éva akkor felállt és olvasni kezdte, hogy ez milyen veszedelmes. Feltettem a kérdést magamban, hogy mi nem mondtunk senkinek semmit azelőtt, akkor honnan olvasott ő... Megjelent utána a Har-Kov jelentés, azt is ránk fogták, hogy miattunk történt. A mieink lesöpörtek. 1993-ban a brassói kongresszuson sikerült bevinni az elképzelést, ‘95-ben bővíteni, de nagyon sokan támadtak minket. Viszont segítettek külföldről mások, így Sólyom László is, amikor alkotmányjogász volt. Amikor elkészült a Csapó József által összeállított autonómiatervezet, letettük az RMDSZ-nél ‘96-ban, hogy bocsássák vitára. A jogászok nem a gondolatmenetét kifogásolták, hanem azt, hogy nemzetiség vagy nemzeti közösség, kisebbség-e a romániai magyarság? Mi hajlottunk arra, hogy elfogadjuk azt, amelyik alkalmas. Kineveztek egy bizottságot, hogy ezt tisztázza, azóta sem tette meg” – elevenítette fel a történteket. Nem volt felkészülve a társadalom Úgy látja, bevitték a félelmet a köztudatba, és a közember megijedt a pártosodástól, az autonómiapárti embereket kizárták, vagy kényszerhelyzetbe hozták. Mint mondta, nem volt felkészülve a társadalom az autonómiára, sokan egyetértésükről biztosították, de azt mondták, vigyázni kell, mert az áramot és a gázt is túlról kapjuk. „Azt mondtam, nem függetlenségi háborúról van szó, hanem olyan autonómiáról, amelyet a román parlamentnek kell jóváhagynia és erről gondoskodnia. Ha egy banink sem volna, el kellene tartson. Elterjedt, hogy a gazdasági megerősödés nélkül nem lehet autonómia. Semmi köze ehhez, szegényen is, gazdagon is lehet autonómia. Nyilván, autonómiával serkenthető a gazdaság, a lényeg az, hogy ki hozza a döntéseket” – állítja. Sántha Pál Vilmos nyugdíjasként is aktív, lakástulajdonosi egyesületi elnökként is tevékenykedik, napirenden van a politikai történésekkel. „A szikrát szerettem kirobbantani, tudatra ébreszteni az embereket” – vallja saját magáról. Kovács Attila. Székelyhon.ro 2014. június 13.Az egykori Székelyudvarhely: Szabó Dezső emlékezeteNégy évet tanított Udvarhelyen a vegyes megítélésű tanárember. Befutballozta Ady Endrét a kisvárosba „Minden magyar felelős minden magyarért" – többek között ezt az idézetet köszönhetjük Az elsodort falu szerzőjének, aki agilis élete alatt több politikai és irodalmi irányzathoz egyszerre tartozott, illetve nem. Az irodalomtudomány és a történelem vegyes képet fest róla, tartották egyszerre antiszemitának és antifasisztának is. Nem célunk ítélkezni, csupán röviden bemutatni azt, hogy milyen hatással lehetett Szabó Dezső az első világháború előtti években Székelyudvarhelyre. 1909-től ugyanis négy évet itt élt és dolgozott tanárként. Kolozsvártól Udvarhelyig 135 évvel ezelőtt, 1879. június 10-én született a huszadik század első felének egyik legellentmondásosabb, vegyes megítélésű magyar prózaírója. Szabó Dezső Kolozsváron, a Felsőszén utcában jött a világra, elég szegény családban. A református gimnáziumban érettségizett, majd Budapestre került egyetemre. Nyelvésznek készült, nagy reménységet láttak benne, de izgága és ellentmondásos természete mind tovább és tovább sodorta, így került 1909 őszén a székelyudvarhelyi Állami Főreáliskolába. Szabó Dezső magyar-francia szakos tanár volt, és igen magas szinten bírta a francia nyelvet, többször járt Párizsban, illetve személyesen ismerte a budapesti, akkori nagy magyar írókat, költőket, újságírókat, Udvarhelyről is gyakran vonatozott Pestre. „...én aztán messzebb áradtam" Ami a Székelyudvarhelyen való négyéves tanárkodását illeti, a legtöbbet az Életeim című önéletrajzából tudhatunk meg – nyilván, kortársai teljesen más képet festenének az ifjú tanárról. Harminc éves volt, amikor Udvarhelyre került, és enyhén szólva nem volt egy visszahúzódó, csendes típus. Igazi bohém, nagyvilági embernek számított akkoriban: a csendes kisvároska lakói nem feltétlenül fogadták el a mindig elegáns, drága ruhákban járó, mulatozó, szőke, göndör sörényű „tanárurat". „Székelyudvarhely! Székelyudvarhely! Kicsike székely városka, apró emberfészek, melyben az oda száműzött nagy madár négy évig verdesett fiatal szárnyaival, ahol már lemondott a szabadulás lehetőségéről, a végtelen horizontok hívásáról: azután, hogy otthagyhattalak, milyen kedvessé otthonosultál az emlékemben! (...) A sétatér egyik oldalán folyt a Küküllő, mikor vize volt hozzá, ami nem mindig történt. (...) Ketten voltunk a kis város szertelenje, de én aztán messzibb áradtam." – írja városunkról és magáról. Mint az írásból vastagon kitűnik, Szabó Dezsőnek egy kis egóért bizony nem kellett a szomszédba mennie. Magyarországi kortársai, irodalmi munkáinak kritikusainak visszaemlékezései szerint sem volt egy egyszerű eset. Székelyudvarhelyi tartózkodásakor történt, hogy a középiskolai tanárok több megbecsülést követeltek az akkori minisztériumtól, s a tiltakozó levelet éppen ő fogalmazta meg, amiben többek között ez a híressé vált mondta is áll: „De meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni." A kiáltvány annyira jól sikerült, hogy maga Tisza István válaszolt rá, majd Szabó viszontválaszát a Nyugat hozta le 1911-ben. Egycsapásra ismert ember lett, holott szépirodalmat még nem nagyon írt – ezért persze fegyelmit kapott. Dezső úrfi, a botrányhős Nemcsak ezért: Szabó négyéves udvarhelyi tartózkodása alatt rengeteg olyan dolgot tett, ami – ahogy ő is leírja – nem feltétlenül felelt meg az akkori társadalmi normáknak. Az még igen, hogy harminc-harminckét éves fejjel 16-17 éves lányokat csábított el, aminek egyébként örültek is a lányok szülei, hogy szemük fénye „Dezső úrfival" jár. Annak például nem nagyon, amikor a Kossuth utcán végigvonuló disznócsordát lakása ablaka alá (a Flórián-házban lakott) csődített úgy, hogy rohadt almákat engedett le az ablakból spárgán, és iszonyatos sivalkodást idézett elő. Diákjai imádták: azon kívül, hogy kitűnő pedagógus volt, nagyon sokszor rendezett tivornyákat lakásán vagy „Cumó néninél" – a hölgy kocsmája valahol a mai Kossuth utca alsó részén lehetett. A tanulókkal rendszeresen kirándult a környékre, de olyan is előfordult, hogy a lakásában tartott „bulin" a cigányzenekar háromszor húzta el a Marsellaise-t, amit az ablaka alá csődült tömeg is velük együtt énekelt. Máskor a trágyaszállító kocsisokba kötött bele a Kossuthban, vagy éppen az utca kirakatait összecserélgette alispán barátja vállain ülve. Adyt ő focizta be Székelyudvarhelyre A székelyudvarhelyi éveit leíró részek között Ady Endréről és a Szabó által nagyon lenézett pesti baráti társaságáról is ír: „Igen sokszor megjátszotta a teljesen elázott embert, csak hogy durvaságokat mondhasson a körülötte levőknek. Néha, megfelelő környezete kedvéért, adta a modern intellektuellt és beszélt agytrust-finomságokat. Ezt a pózát bírtam a legkevésébé.". Pedig Ady akkoriban modernnek számító költészetét nagyon szerette – mi sem bizonyítja ezt annál jobban, hogy Udvarhelyen, ahol akkoriban ki nem állhatták a költő verseit, ő ismertette meg diákjaival az Ady-verseket. Sőt 1911-ben a megyeháza dísztermében, a mai Szent István-terem, egy nagyhatású, többórás előadást is tartott, amin megszerettette az udvarhelyiekkel Adyt, habár előzően többen is megfenyegették. Az előadás végén az összes akkor megjelent Ady-antológiát megvásárolták az udvarhelyiek. „Az öreg vármegyeházán mindent lehengerlő diadalt aratott az új költészet." – írja önélatrajzában, majd frappánsan jegyzi meg, hogy „befutballoztam Adyt és az új irodalmat a város figyelmébe és érdeklődésébe", aminek az lett az eredménye, hogy „Székelyudvarhelyen háromszor annyian járatják a Nyugatot , és ötször annyi Ady-kötetet adnak el, mint egész Kolozsvárt!" 1913-ban viszont váltani kényszerült: budapesti tartózkodása alatt egy újságból tudja meg, hogy áthelyezték Sümegre. Az Életeimben ilyen búcsúsorokat ír Udvarhelyről: „És ez a város, ahol olyan féktelenül unatkoztam, és féktelenül éltem, ahol mintegy új születés lázában gyötrődtem, és ahol sokszor éreztem nem egy halál szelét: a jó emlékezés csendes holdvilágába nyugszik lelkem távoli mezőin. Ez a levegő, ezek az arcok, ezek a vergődések és lázak is kellettek ahhoz, hogy felhangolják azt a zongorát, amelynek kiszálló dallamai később egy országnak voltak rajongása vagy dühe." A tragikus vég Szabó Dezső később, az első világháború után lett befutott író Az elsodort falu című regénnyel, utána folyamatosan jelentek meg munkái, illetve saját folyóirata is volt Lúdas Mátyás címmel. 1945. január 13-án halt meg Budapesten, a József körút 31. szám alatt – itt élt a város ostromakor, 65 évesen itt írta a befejezetlen önéletrajz utolsó, ránk maradt részeit. Naponta ment le az óvóhelyre, éhezett – a feltételezések szerint legyengült, éhen halt, de olyan verzió is van, hogy valamilyen fertőző betegséget kapott el, és az ostromlott városban gyógyszer nem lévén, szervezete nem bírta ki a betegséget. A ház lakói egy vendéglői szekrénybe tették tetemét és ott, a Rákóczi téren temették el tíz nap múlva. Négy évvel később kihantolták, és a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra, síremléke ma is ott áll. Az Életeim utolsó részeinek mintegy kétezer oldalnyi kézirata egy fekete táskában volt: a lakását feldúló katonák a lapok egy részét ablaktömésre és vécépapírként használták, szerencsére nagyrésze megmenekült, de teljes, cenzúrázatlan kiadása csak a rendszerváltás után jelenhetett meg. Az udvarhelyi Flórián-ház falán (a Kossuth sarkán áll, ma a Romarta üzlet van a földszinten), egykori lakóhelyén, emléktábla őrzi emlékét, ezt 1999-ben helyezték el Katona Ádám tanár kezdeményezésére. A fém-dombormű alatt ez a felirat olvasható: „A XX. századi magyar irodalom klasszikusa, Szabó Dezső emlékére, aki 1909 ősze és 1913 nyara között Székelyudvarhelyen élt, tanított és küzdött az igazságért." Egykori iskolája ma neves tanárai között tartja számon, emlékezete írásaiban, köteteiben él. Még mielőtt valaki ítélkezne felette egy évszázad után, inkább olvasson bele a munkáiba – elképzelhető, hogy néha nem feltétlenül ért egyet az általa vallott elvekkel, de az is, hogy kiváló olvasmányélménnyel gazdagodik. A Duna Televízió Száműzött magyar irodalom című műsorának Szabó Dezsőre vonatkozó részét itt lehet megtekinteni, illetve egy háromrészes portréfilm szintén megtekinthető a legnépszerűbb videómegosztón: első, második, harmadik rész. Írásunkhoz felhasználtuk Szabó Dezső Életeim című kötetét, valamint Hermann Gusztáv Székelyudvarhely művelődéstörténete című munkáját, illetve más helytörténeti forrásanyagokat. Katona Zoltán uh.ro/kultúra. Erdély.ma 2014. július 3.Etnikai hovatartozás és magyar politikaA származás, más szóval az etnikai hovatartozás és a nemzeti identitás alapesetben egymást erősíti, egy irányba mutat. Mindazonáltal a Kárpát-medencében mindig is jellemző részjelenség volt az identitásváltás vallási és kulturális-nemzeti értelemben egyaránt. A magyar nyelvterületen ma konszenzusnak örvend a gondolat, hogy a nemzeti hovatartozás nem származás, hanem vállalás kérdése. Ami nem jelenti azt, hogy irreleváns lenne az etnikai hovatartozás, a származás. Azt viszont igen, hogy a pártot, amely a származást kiemelt szemponttá teszi a toborzásban és a vezetők kiválasztásában, rasszistaként, fajgyűlölőként lehet megbélyegezni. Jó társaság, bezáruló kapuk A Jobbik Magyarországért Mozgalom kiváló alany volt ilyen jellegű megbélyegzésre egy olyan országban, ahol a második világháború óta folyamatos hangulatkeltés zajlik a nemzeti gondolkodás ellen. Kozmopolita-balliberális (korábban kommunista) ellenfelei rutinszerűen nevezték és nevezik nacionalistának, sovinisztának, etnicistának, nem ritkán rasszistának, kirekesztőnek, gyűlölködőnek, nácinak és fasisztának azt, aki felvállaltan nemzeti programot hirdet. Spiró György 1985-ben leírhatta emlékezetes mondatát miszerint „a mélymagyarok a szarból jönnek” úgy, hogy ma könyvhetet nyit meg, s ha a riporter rákérdez, Spiró megteheti, hogy azt válaszolja: csak a nácik kötik őt ehhez a mondathoz. Holott e mondattal sikerült megsérteni a magyarságnak épp azt a részét, amely közösségi szempontból a legértékesebb, azokat, akik magukat elsősorban magyarként definiálják, és egész életükkel a nemzetnek kívánnak használni. Spirónak pedig számtalan követője van, főállásban gyalázzák azokat, akik a mai élvhajhász, fogyasztásra hangolt világunkban sem a karrierépítés, hanem a hagyományos értékek, a nemzeti és keresztény-konzervatív gondolatkör hívei. Humorizálhatunk azon, hogy a zsidó közíró, Israel Shamir is azt mondja, ha a fősodratú sajtóban valakit nem neveznek antiszemitának, az „rossz úton jár, beszorult valahová Saron és Soros közé”, hosszan sorolva, hogy T.S. Elioton és Dosztojevszkijen át Woody Allenig milyen jó társaságba keveredik az illető. De a helyzet cseppet sem szórakoztató: ha valaki antiszemita hírbe keveredik, az európai kultúrkörben kapuk záródnak be előtte, közéleti karrierje törhet meg. Visszatérve a Jobbik esetéhez: a párt vezetői soha nem voltak tekintettel a balliberális oldal által megjelölt tabukra, így elérték azt, hogy ma jobb- és baloldali térfélen egyaránt rutinból nácizzák, fasisztázzák őket – „cukiságkampány” ide vagy oda. Nem csoda, hogy Szegedi Csanád esetét a Jobbikkal – amely az exalelnök és EP-képviselő zsidó származásának nyilvánosságra kerülése után vált izgalmassá – tíz esetből kilencszer úgy tálalják, hogy Szegedinek zsidó származása miatt kellett távozni a Jobbikból. Az ügyben megszólalók valahogy nem emlékeznek arra, hogy Vona Gábor és a párt kiállt mellette, míg ki nem derült, hogy a politikus megpróbálta megvesztegetni a származásának nyilvánosságra hozásával fenyegetőket. A megvesztegetési kísérlet viszont már felvállalhatatlan volt a politikusbűnözés és a korrupció ellen harcoló Jobbik számára. Nem származás függvénye Minden bizonnyal merő véletlen, hogy Szegedi Csanád hajdani megyéjének központjában, Miskolcon a Jobbik olyan prominenst indít a polgármesteri székért zajló versenyben, aki nyíltan beszél zsidó származásáról, és azt mondja: épp a származása garancia arra, hogy győzelme esetén nem a származás számít majd, hanem a teljesítmény és a törvénytisztelet. A Jobbik vezetői kockáztatnak ezzel a lépéssel, de helyesen teszik. A párt választói között minden bizonnyal vannak antiszemiták, mint ahogy egyébként minden valószínűség szerint igaz ez a Fidesz- és az MSZP-táborra is. Az MSZP esetében e jelenség mögött elsősorban a zsidók anyagi helyzetével kapcsolatos hagyományos szociális sztereotípiák húzódhatnak meg, a fő motiváló erő az irigység. A nemzeti pártok esetében más a helyzet. Ha egy egyszerű gondolkodású, nemzetéhez ragaszkodó magyar ember azt látja, hogy felvállaltan zsidó értelmiségiek által fémjelzett sajtóorgánumokban tökfödőnek nevezik a Szent Koronát, tetemcafatnak a Szent Jobbot, dülledt szemű tojószárnyasnak a turult, zsidó fattyúnak Jézus Krisztust, vagy arról vall az egyik műsorvezető, hogy legszívesebben kiirtana minden keresztényt, akkor az illető könnyen kivetíti az egész közösségre a szentséggyalázók vagy uszítók elleni jogos ellenérzéseit. Érthető, de nem helyeselhető lelki mechanizmus. A jelenséggel úgy lehet felvenni a harcot, ahogy a Fidesz és most a Jobbik teszi: magyar nemzeti elkötelezettségű zsidó származású emberek promoválásával. De más pártoknak is akadt gondjuk vezetőik származásával. Emlékezetes eset volt a kilencvenes évek második felében – még a Fidesz kormányra kerülése előtt –, amikor a Beszélő című hetilapban megjelent egy interjú, melyet Révész Sándor készített Bauer Tamással. Ebben szóba került, hogy azért lett Kuncze Gábor az SZDSZ elnöke, nem pedig Pető Iván, mert Kuncze szülei „nem tipikus SZDSZ-esek” azaz „szüleik nem kommunisták és nem zsidók”. A nyilatkozat utóéletéről: Fidesz-elnökké választása után Kövér László – utalva az interjúra – azt mondta, hogy a Fidesz nem az a liberális párt, ahol azért nem lehet valaki pártelnök, mert szülei zsidók és kommunisták. Másnap az egyik bulvárlap szalagcímben hozta: Kövér László zsidózott és kommunistázott a Fidesz kongresszusán. Miközben Kövér éppenséggel egy liberális elvet szögezett le, miszerint nem a származás függvényében kell eldönteni valaki alkalmasságát a pártelnöki tisztségre. Zsinórmérték Az RMDSZ-ben e kérdéskör egy ízben, 1995 végén merült fel igen hangsúlyosan, amikor Dáné Tibornak írt válaszában – aki azzal támadta Katona Ádámot, hogy féltestvére elfranciásodott – Katona azt írta, hogy az RMDSZ vezetők közé nem kellene beválasztani olyan embereket, akiknek fogyatékos a nemzeti identitása. Erre több példát is felhozott: azokat tekinti fogyatékos nemzeti identitástudatúaknak, akik vegyes házasságban élnek, otthon románul beszélnek, gyermekeiket román iskolába járatják. A Katonára támadók, Markó Bélától Tokay Györgyig vérlázító módon SZKT-határozat szintjére emelték a tőle való elhatárolódást, úgy próbálták értelmezni az autonomista platformvezető mondatait, mintha származásról, és nem vállalásról beszélt volna. Példálóztak Petőfivel, a 13 aradi vértanúval, úgy téve, mintha a magyarrá válás eme közismert esetei bármilyen mértékben relevánsak lennének az ellenkező irányú folyamat szemszögéből. Katona mondatai viszont azzal lennének párhuzamba állíthatók, ha egy szerb értelmiségi attól óvta volna nemzetét, hogy a fogyatékos szerb identitástudatú, értsd, magyarrá vált Damjanichot vagy Petőfit emeljék szerb köztisztségbe. Ami ellen aligha emelhetünk szót. Tokay György nem kevesebbet állított a Katona Ádám elleni sajtóhajszában, mint hogy „egyesek faji alapra akarják helyezni az RMDSZ-t”, miközben soha senki nem firtatta a szervezeten belül a származás kérdését. S ez így is van jól. A vállalásnak kell szelekciós kritériumnak lennie. Vállalása nemcsak a magyar kulturális örökségnek, hanem a magyar érdekek tántoríthatatlan, megvásárolhatatlan, megfélemlíthetetlen képviseletének is. A magyar szabadsággondolat, a nemzeti önrendelkezés és a háromszintű autonómia gondolatkörének, amire politikusaink vagy elődeik felesküdtek 1992. október 25-én a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Ennek kellene zsinórmértékül szolgálni az erdélyi magyar érdekképviselet mindenkori politikája számára. Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. december 11.Új kötete jelent meg Lőrincz GyörgynekHosszabb és rövidebb elbeszéléseket jelentetett meg az udvarhelyi író, köztük a legelső szépirodalmi írását. Az új kötet néhány hete jelent meg a csíkszeredai Pro Print könyvkiadónál, összesen hat írást tartalmaz. A könyv Lőrincz György legelső, a hetvenes években írt és megjelent szépirodalmi írásának, A várakozás balladája, címét viseli. Ezzel is kezdődik a mostani novellagyűjtemény. Az öregasszony című, szintén rövidprózát a közelmúlt szomorú élményei ihlették. A Sóvárgás kisregény már önállóan is megjelent, ez is belekerült a mostani kötetbe, az Éjszaka egy gyerekkori történetből ihletődött. A Székelyföld havilapban jelent meg már részlet A köztiszteletnek örvendő férfi című kisregényből, ez most teljes egészében ebben a kötetben olvasható – témája egy bolti lopás, ami miatt tönkremegy egy ember élete. A kötet zárónovellája a Zsák a foltját, ebből a magyarországi Hitel folyóiratban jelent meg már részlet. A várakozás balladája kapható az udvarhelyi könyvesboltokban. Lőrincz Györgynek idén ez a harmadik kötete, publicisztika gyűjteménye Időrendben címmel jött ki a nyomdából tavasszal, A szív hangjai című regényének második kiadását pedig egy magyarországi kiadó jelentette meg. Írói kiteljesedése a kilencvenes években majd az ezredforduló után következett be, Pusztulás című regénye 2004-ben jelent meg. Még további két nagyregénye (Besúgó voltam, szívem, 2008., A szív hangjai, 2011.) volt, valamint számos elbeszélés- és publicisztika-kötete. Kapott MTI-díjat, a Magyar Írószövetség Szabó Zoltán-díját, NKA-ösztöndíjat, EMIL-prózadíjat, Székelyföld-díjat. Az Időrendben című publicisztika kötetét ebben a hónapban mutatták be. 1995. óta alapító elnöke a székelyudvarhelyi Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványnak, újabban főszerkesztője az eirodalom.ro irodalmi portálnak, Hargita Megyei Művelődési Felügyelőség udvarhelyi körzetének vezetőjeként ment nyugdíjba. Tábor-lakótelepi lakásában beszélgettünk. 68 éves, nyugdíjas éveit tölti, hogyan áll össze egy napja? Azzal kezdem, hogy fél hatkor a kávét megfőzöm. Akkor már be van kapcsolva a tévé, mostanában, amióta a krími események folynak, az Euronewst nézem, de egyébként az Antena 1-gyel kezdem. Hat negyvenkor kapcsolok át a Dunára – ez is a szertartáshoz tartozik. Utána bekapcsolom a számítógépet, végigolvasom a címeket a hírkereso.hu-n, illetve a Ziare.ro-n – ha valami érdekel, rákattintok, elolvasom. Ezután kezdődik a rendes napi tevékenységem. Egyébként, hogy annak a kornak milyen hatásai voltak, abból kell kiindulni, hogy fiatalok voltunk, és olyan világ nincs, ahol a fiatalnak ne lenne szép az élete a maga problémáival együtt is. Én bementem a gyárba, hazajöttem, délután írtam – mostanra tudtam csak megszokni, hogy délelőtt írjak. De a naivságom sok mindenen átlendített. Például, bár a félelem belengte az életemet, azért mégsem éltem állandó félelemben. Ráadásul az volt az érzésem, hogy az akkori szekusfőnök, Coman valamiért szimpatizált velem, mert soha nem vertek meg. Egyszer történt meg, hogy egy kihallgatáson az egyik csíkszeredai tiszt egyet ütött az asztalra, de más velem nem történt. Talán ez is hozzásegített ahhoz, hogy olyan témákat mertem megírni, amit mások nem annyira. Persze azért nem voltam teljesen magányos, volt, aki támogatott is. Katona Ádám nagyon sokat segített nekem. Szerkesztette az írásokat – ő volt nekem az, ami másnak a lapszerkesztő. Rajta kívül Kántor Lajossal és Gálfalvi Gyurkával voltam jóban. Utólag visszagondolva, nehogy azt higgye valaki is, hogy egy jó karcolatot könnyebb megírni, mint egy regényt – én most nem tudnék egy olyan karcolatot írni, mint akkor, abban a korban. Például ott volt az egyik első írásom, A várakozás balladája: abban, ahogy várják az asszonyok a férfiakat haza a háborúból, az egész akkori világ benne van, bár az írás mindössze egy oldal. Persze, ha van egy kicsi fantáziája az olvasónak. Mert az olvasó a másik „író", az a fél, akinek bele kell éreznie a szövegbe azt, amit az író sugallni akar. Tud-e ma új olvasókat szerezni magának? Olyanokat, akik nem olvasták a nyolcvanas-kilencvenes években? Úgy érzem, hogy az olvasóim velem együtt öregszenek, és velem együtt halnak ki. A Pusztulásban leírtam, hogy több ismerősöm kezd lenni a temetőben, mint az életben. De mondjuk, egy könyvbemutatón mindig elérzékenyülök, hogy mennyien eljönnek még mindig. Vannak, akik a falusi történeteimet nagyon szeretik. De azt is tudom, hogy a cikkeimmel nem szerzek fiatal olvasót, pedig őket fogja egy idő után érinteni az a világ, amiről írok. Biztos vagyok benne, hogy nem kell harminc év, és a társadalom többsége eltartottá válik. De miből fogják eltartani őket? Jellemző az ön generációjára, hogy attól félnek, öregkorukra nem marad mellettük senki? Szerintem megszűnt egy olyan világ, aminek a pótlását nem lehet elképzelni sem. Régen kisebb házban, együtt lakott a család, a gyermekek hozzászoktak az öregekhez. De most ez már nem így van. A nagyszülők nem tudják átadni az élettapasztalatot, az unokák nincs, ahol megszeressék a nagyszülőket, kihal az, ami összeköt. A gyermekeink pedig elmentek. Sok olyan udvarhelyi ismerősöm is van, hogy mind a két gyermeke külföldön van. Döbbenetes, hogy szétszóródtunk. Pedig azt is kell tudni, hogy a rendszerváltás után a város itthon maradt lakóinak sokkal nagyobb része csinált karriert idehaza, mint akik elmentek. Az igazság az, hogy itt meg tudják a kezedet fogni. Kicsit belefolyik a szülők munkája és pénze is a következő generációk életébe, s ez így van rendjén. Lehet élni itt is. S amíg csak mi magunk vagyunk, amíg ránk nem telepednek, addig még jól is érezhetjük magunkat. Viszont szerintem az a legnagyobb hibánk, hogy nem tudunk az élet egyszerű törvényei szerint élni. Élni, és élni, hagyni. Hogy mást is hagyj élni. Nézd meg, milyen hatalmas házakat építenek egyesek. Ezekben a hatalmas házakban aztán magukra maradnak. Élnek 45-50 éves korukig, aztán a gyerekeik elmennek mellőlük, s ott maradnak ketten – van ennek értelme? A vágyakat nem lehetne emberibbé tenni? S persze kérdés az is, mikor befejezted a nagy házadat, boldogabb vagy? Most már nem a negyvenes éveiben lázadó író, hanem a tapasztalt ember beszél önből. Mégis melyek azok a témák, amelyek a kultúrában, társdalomban, közéletben örömmel töltik el vagy aggasztják? Nem sok dolog tölt el örömmel. Valószínű, hogy született pesszimista alkat vagyok. Nagy félelem van bennem azzal kapcsolatban, hogy mi lesz veletek, az unokáimmal, a magyarsággal, az emberiséggel. Mert ezt a kérdést nemsokára felteszi az élet. Az informatikai tudás nélkül ráadásul semmilyen tudás nem fog érni semmit. A számítógép kiküszöböli az írásbeliséget, de azt nem, hogy te például tudj közgazdász lenni, orvos, vagy bármi más. És itt lesz egy nagy tömeg, amelyiknek nem lesz semmilyen tudása. És az élet nem ad időt ma a gondolkodásra. El sem tudom képzelni, hogy mi lesz. S ezzel nem azt mondom, hogy különbek vagyunk, mint más nemzet, mert minden nemzet kitermeli a saját értelmiségét. De azért valamiben, legalább a sorsban kell higgyen az ember, mert könnyebbséget ad az élet megélésében bárkinek. Aki úgy él, hogy nem hisz semmiben, az elmegy sok-sok kérdés mellett. Maradt még a tarsolyban írnivaló? Ahogy a beszélgetésből kivettem, kisebb lélegzetű dolog biztosan fog születni, de talán nagyobb is? Régebb volt egy olyan novellám, aminek az a címe, hogy Halálodra egyedül maradsz. Az ember egyedül éli meg a halálát. Ott azért, mert elmentek a gyermekei. Most szeretnék egy olyan elbeszélést megírni, amely hasonló témát dolgoz fel, vagyis egy kivándorolt életét, csak fordítva, az öregkorától visszatekintve, amit megélt. Mindig foglalkoztatott, hogy akik elmentek, hogyan élik meg az öregségüket. Az idegenségüket. Az identitásváltást. A vágyaik, az álmaik és a megvalósított élet összefüggésében. Persze szeretnék még regényt is írni, de az az érzésem, hogy amiről tudnék, az a világ már nem létezik. Túléltem a témáimat. A falut, amelyet én ismerek, már Móricz megírta. Abban a formában, azon a módon már nem is érdemes nekifogni. Talán még a széthullásról lehetne írni. Viszont az is igaz, ha van valami írnivaló, az kikívánkozik az emberből. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely) 2014. december 11.Tíz évvel december 5-e utánTíz esztendő telt el az emlékezetes kettős népszavazás óta, amelyek közül az egyik, a magyar állampolgárság kiterjesztésével foglalkozó igen érzékenyen érintette az elcsatolt területek magyar lakosságát. Ama gyalázatos, uszító MSZP–SZDSZ-es kampány nyomán, amelynek végeredménye szoros összefüggésben van megannyi korábbi sebbel. A magyar nemzeti elit 1945 utáni, népbíráskodásnak csúfolt megtizedelésével, százezrek külföldre távozásával, az otthon maradottak kitelepítésével, lelki, tudati és fizikai terrorizálásával, az 1956 utáni megtorlásokkal, az ismételt emigrációs hullámmal, majd a kádári cinikus és tervszerű nemzeti öntudatpusztítással. A magyar sztálinisták és gulyáskommunisták teremtették meg azokat a társadalmi feltételeket, azokat a reflexeket és affinitásokat, melyekre apellálhatott a Gyurcsány-féle szégyenkampány. Nem kétséges, a magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetkezet is ritkán süllyedt ilyen mélyre az elmúlt 25 esztendőben, mint a szóban forgó népszavazás alkalmával. Talán csak az Orbán–Năstase-egyezség megtorpedózása és a 23 millió román munkavállalóval való riogatás helyezhető mellé. A történelem érdekessége, hogy még a nemzeti elkötelezettséggel egyáltalán nem vádolható Szabad Demokraták Szövetségének 1989-es programjában, az emlékezetes „kék füzetben” is benne volt, hogy a határon túli magyarokat alanyi jogon megillesse magyar állampolgárság, s e gondolatot az Ellenzéki Kerekasztal is magáévá tette. Sajnos az MDF-vezette kormány által elfogadtatott állampolgársági törvény más szellemben fogant, rendkívül kevés könnyítést adott a magyaroknak az állampolgárság megszerzésében, s ugyanúgy helyben lakáshoz és jövedelemigazoláshoz kötötte az állampolgárságszerzést, mint a kínaiak vagy oroszok esetében. Téveszmék A népszavazással kapcsolatban több téveszme is kering. Még a nemzeti oldalon is úgy állították be egyesek a kezdeményezést, mint a Magyarok Világszövetségének, rosszabb esetben az MVSZ elnöke, Patrubány Miklós partizánakcióját. Tény azonban, hogy Erdélyben már a kilencvenes évek közepén többen – így például Katona Ádám és Borbély Imre – politikai programmá tette e követelést. Katona Ádám 1995. augusztus 22-én nyilvánosságot látott, Göncz Árpád államelnökhöz intézett nyílt levelében azt kérte többek között, hogy Magyarország biztosítson védőhatalmi státust és kettős állampolgárságot az utódállamokban élő magyarság számára. Borbély Imre 1996 őszén független képviselőjelöltként szállt síkra választási kampánya keretén belül e gondolat mellett. A Magyarok Világkongresszusa ajánlást fogalmazott meg 1996 júniusában e tárgykörben, a Magyarok Világszövetsége pedig ugyanazon évben tartott októberi küldöttgyűlésén alapszabályzati szinten rögzítette a szervezet céljai között, hogy a határon túli magyarok alanyi jogon megkaphassák a magyar állampolgárságot. Az ellenérdekelt erők makacsul hazudoztak e témában. Ebben élen járt Kovács László, az MSZP korábbi elnöke, mások, beleértve sajnos Martonyi Jánost is mellébeszéltek, és azzal próbáltak hangulatot kelteni e természetes igény ellen, hogy nem lehet „automatikusan” állampolgárságot adni több millió embernek. Mintha legalábbis bárki ezt tűzte volna a zászlajára. Torzulások Az MVSZ népszavazási kezdeményezését hétéves kőkemény nemzetközi és belföldi lobbiharc előzte meg, amibe beletartozott a kérdést elméleti síkon körbejáró Magyar Kisebbség tematikus lapszáma. Ezt az MVSZ valamennyi parlamenti képviselőhöz eljuttatta, az egyes pártvezetők megkeresése, a külhoni állampolgárság koncepciójának és a vonatkozó törvénytervezetnek a kidolgozása kompromisszumos javaslatként, e modell bemutatása különböző nemzetközi fórumokon. Hét év sikertelen szakmai és lobbimunka után döntött úgy a világszövetség elnöksége, hogy népszavazást kezdeményez az ügyben. A kezdeményezés ugyanakkor nemcsak a MVSZ-é volt, hanem több tucatnyi polgári köré és a nemzeti oldal számos civil szervezetéé is, amelyek közül érdemes megemlíteni az Erdélyi Körök Országos Szövetségét, az akkor még mozgalomként működő Jobbikot, a Hermann Ottó Társaságot, a Magyar Nemzeti Front nevű MIÉP-töredéket, a Trianon Társaságot, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat, a Nemzetőrök Szövetségét, a Magyar Földvédő Mozgalmat, a Horthy Miklós Társaságot, a Vitézi Rendet és három 56-os szövetséget és másokat. A még élő többszáz aláírásgyűjtő ugyanakkor azt is elmondhatja, hogy a szignók akkor kezdtek igazán gyűlni, amikor Schmitt Pál és Orbán Viktor is aláírta a gyűjtőíveket. Sajátos emlékezettorzulás, hogy tudati szinten sokan úgy raktározták el a részleges kudarcot, mintha a nem szavazatok győztek volna, holott erről szó sem volt. A legalantasabb ösztönökre, az irigységre, a zsugoriságra, az anyagiasságra apelláló minősíthetetlen, uszító kormányzati kampány dacára az igenek győztek, de nem járult elég polgár az urnákhoz, ahhoz, hogy az népszavazás érvényes legyen és eredménye kötelezővé váljon a parlament számára. Gyurcsányék kampányának legetikátlanabb eleme az volt, hogy tényként közöltek feltételezéseket, és egyszerűen kikerülték, hogy a népszavazás győzelme esetén nélkülük nem lehetett volna döntést hozni. Magyarán: a megalkotandó jogi szabályozástól függött volna, hogy az anyaországi családoknak havi 20 ezer, vagy 20 forintjukba került volna a határon túli magyarok állampolgársághoz jutása. Amely jogi szabályozás megalkotása elképzelhetetlen lett volna az országgyűlésben amúgy többségben lévő MSZP nélkül, mivel két harmados törvényről volt szó. De szólni kell a károkról is. Sokan úgy dekódolták – egyébként hibásan – a népszavazás eredményét, hogy az anyaországi magyarok megtagadták véreiket. Olyan emberek is felkapták a fejüket a népszavazás alkalmával, akik korábban nem foglalkoztak politikával. Magyarán az egyszerű emberek magyar egységérzése szenvedett csorbát. Ugyanakkor akik első indulatukban erdélyiként az anyaországi magyarok ellen fordultak – elfeledve, hogy mégiscsak az állampolgárság kiterjesztését támogatók voltak többségben, a csekély többség a nemzetellenes baloldal hecckampányának eredménye volt –, nem sokkal jobbak a románozó anyaországiaknál. Nemzetellenes, bomlasztó erők vannak itthon is, elég beleolvasni a magyar álbaloldalt ajnározó sajtóorgánumok tudatmételyező szövegeibe. Nálunk is le lehetett fasisztázni Nyirő Józsefet, lehetett gyalázni Wass Albertet. A törésvonal nem az anyaországiak és a határon kívül élő magyar között húzódik, hanem a globalista gyarmatosításnak itt is, ott is behódoló nemzetellenes erők, valamint a nemzeti építkezés, a magyar megmaradás és gyarapodás erői között. Aki differenciálás nélkül „táposoz”, aki a magyar állampolgárokról sommásan mond véleményt, ugyanúgy az előbbieket támogatja az utóbbiakkal szemben, mint a testvéreik ellen szavazó anyaországiak. Távlatok Lassan történelmi távlatból lehet megítélni azt a népszavazást, amelynek következményeként a média hónapokon keresztül az egyik legfontosabb, a mindennapok rohanásában az anyaországban feledésbe merülő kérdésről, a Trianonban eldöntött szétszakítottságunkról, valamint annak egyik orvoslási lehetőségéről szólt. A népszavazás tette elsőrendű köztémává a magyar állampolgárság kiterjesztésének kérdését, tette megkerülhetetlen problémává a politikai elit számára. Valószínűsíthető, hogy a kérdés 2010-es határozottsággal és sürgősséggel való rendezése nem történt volna meg a tíz évvel ezelőtti népszavazás nélkül. Az pedig szinte biztos, hogy az akkori aktusnak köszönhető: a könnyített honosításról szóló törvényt rég nem látott egységben, elsöprő többséggel fogadták el – mindössze Gyurcsány Ferenc, Szanyi Tibor és Molnár Csaba szavazott nemmel. A népszavazás jelentős mértékben hozzásegített ahhoz, hogy kihasználjuk a létező magyar politikai mozgásteret, hogy a magyar parlament olyan állampolgársági törvényt fogadjon el, amely megfelel a magyar érdekeknek, a magyar egységgondolatnak. És természetesen a magyar kormány által meghirdetett, határokon átívelő magyar nemzetegyesítés gondolatának. Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. december 18.Forradalmárok és diákok találkozása„Krisztusnak és Pilátusnak (…) egyformán szolgálni nem lehet” A temesvári forradalom kitörésének 25. évfordulóján szervezett emlékhét keretében, a Bartók Béla Elméleti Líceumban került sor a temesvári forradalmárok és a diákok találkozására. A találkozón részt vett Tőkés László EP-képviselő, egykori temesvári lelkipásztor, Gazda Árpád újságíró, az 1989-es sorsfordító decemberi események közvetlen résztvevői és Katona Ádám székelyudvarhelyi művelődéstörténész. A rendezvény keretében került sor az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Magyar Ifjúsági Tanács közös alkotópályázatának az eredményhirdetésére. A Bartók Béla Elméleti Líceumban olyan diákokkal találkoztak a 89-es forradalmárok, akik érdeklődnek a téma iránt, és többen közülük részt vettek az iskolában meghirdetett, forradalmi témájú pályázaton. A találkozó vendégei – Tőkés László, Gazda Árpád és Katona Ádám – felidézték 1989 előtti tapasztalataikat a diktatúra elnyomó gépezete, a Securitate magyarellenes tevékenységéről, a magyar közösség vezetői által elszenvedett üldöztetésekről, a lehallgatásokról, a magyar egyházak, magyar iskolák és kulturális intézmények fokozatos elsorvasztásáról, több ezer romániai falu lerombolásának a szándékáról. Egy diák kérdésére válaszolva Tőkés László bevallotta, hogy valójában rettenetesen félt 1989-ben, de a szentírás szavai szerint „a szeretet kiűzi a félelmet” és erős hite, a családja, a közössége, a népe iránt érzett szeretetnek köszönhetően valóban sikerült legyőznie a félelmet. Tőkés László röviden felidézte az Újvárossy Ernő tragikus halála utáni eseményeket, amikor, annak ellenére, hogy szekusok tucatjai hemzsegtek a temetőben, óriási tömeg gyűlt össze a temetésen, ez már valóságos tüntetés volt. „Az emberekben is felébredt a bátorság, ez volt a legnagyobb élményem. Pedig igazoltatták őket a templomajtóban, volt, akit el is kergettek. (…) Amikor decemberben ki akartak lakoltatni, kihirdettem a templomban, hogy megkaptam a felszólítást, el kell hagynom a parókiát, el kell hagynom Temesvárt. December 15-én pénteken jöjjenek el, legyenek tanúi, hogy milyen jogtalanság és visszaélés, milyen törvénytelenség történik. Nagy meglepetés volt a számomra, hogy pénteken az emberek ilyen nagy számban eljöttek, pedig nem azért hívtam őket, hogy akadályozzák meg a kilakoltatást, hanem azért hogy legyenek tanúi, békés ellenállást akartam”. Tőkés László Dsida Jenő Tekintet nélkül című verséből idézve foglalta össze a 89-es forradalmi események tanulságát a diákok számára: „Krisztusnak és Pilátusnak (…) egyformán szolgálni nem lehet. Mindenkor válasszuk Krisztust és ne a Heródeseket, a Pilátusokat, a Szaddam Husszeineket vagy Ceauşescukat. Fontos, hogy az életünk folyamán mindig a jó oldalt válasszuk!” – mondta Tőkés László. Gazda Árpád, az 1989 decemberében négy napra bebörtönzött temesvári forradalmár hozzátette: „Ha volt reménytelen helyzet, a mi 1989-es helyzetünk abszolút reménytelen volt, azok számára, akik benne voltunk, és mégis, abban a helyzetben is érdemes volt a jó oldalon maradni! Ezt a mai harcaink kapcsán idézem sokszor: nem érdemes feladni, akkor sem, ha teljesen reménytelennek tűnik egy küzdelem, mert lám a sors olyan fordulatokat hozhat, amelyek a reménytelen helyzetből mégis győztessé tesznek bennünket.” Gazda Árpád befejezésül arra kérte a diákokat, hogy legyen büszkék rá, hogy a temesvári magyar közösség tagjai, amely 1989-ben elindította a nagy romániai változásokat. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2014. december 20.Experimentum crucis (Az RMDSZ 25. évfordulójára)Az államelnök-választás meglepő végkifejlete óta valamiféle Johannis-forradalomról (tisztítótűzről) beszélnek, mely a mérvadó román közszolgálati médiákat is feltöltötte energiákkal. (Tévedés ne essék, 1989 karácsonyán a „Szabad Román Televízió” még nem volt szabad a szó nemes értelmében, idő kellett, hogy rájöjjünk a háttérből elművelt gazemberségre.) A következőkben a közönség által legrangosabbként minősített Radio România Actualităţi egyik éllovas műsorában elhangzottakról fogalmaznék meg néhány reflexiót erdélyi magyar állapotainkra való kivetítéssel. Szól a rádió November közepét írtunk. Bár a kovásznai Fenyő Szállóról nem esett szó, de örvendetes, hogy a „botfalusi” adó félórás déli műsorából világgá röppent, miszerint Máramaros vidékén is történt „hűbéri” ajándékosztás az ortodox egyház javára Pontáért ügyeskedő „imádságok” reményében. Hangfelvételt is bejátszottak! Egy ortodox pópa arra biztatta híveit: a két jelölt közül a „miénkre”, mármint a románra és ortodox hitűre szavazzanak, ne idegenre. De élőben hallhattuk, hogy a párizsi román (ortodox) papot is rajtakapták hívei. (Ejnye! Hetvenes évekbeli elődje szekus volt, lásd Gocz Elvira visszaemlékezéseit.) A történteket elemezve a vita egyik meghívottja, Radu Preda professzor, a Babeş–Bolyai Egyetem tanára kijelentette: „templom nem válhat albérlet tárgyává!”, majd arról beszélt, hogy Romániában minden államilag elismert hitközösség autonómiát (!) élvez, de az ortodox papság – belső alkotmányából eredően – nem politizálhat. Hivatásával össze nem egyeztethető a pártaktivistaság, a helyi vagy akár parlamenti közéleti megbízatás. S mindezek ellenére nagyszámú vidéki pópa, sőt, egy főpap is elkövette a szabálysértést. Hónapokkal ezelőtt ugyanezen a hullámhosszon hangzott el, hogy Temesvár néhai érseke érdemei mellett a Securitate munkatársa volt. (Lám: évek kellenek, amíg megértjük a politikát! Emlékezzünk arra, hogy amint Kelemen Hunor a Boc-kormány kultuszminisztere lett, az ortodox egyházat kivették hatásköréből.) Örömmel üdvözölhetjük, hogy a román értelmiség egy része fel meri vállalni a kényes témát, mert láthattuk: a marosvásárhelyi események idején a hodáki pópa is „háttérsugallatra” szólította harcba híveit a magyarok ellen. Ideje, hogy mi is önvizsgálatot kezdeményezzünk. Tulipán... és színeváltozásai Tudjuk: tisztességben megőszült protestáns egyházaink nem tiltják papjaiknak a politikában való részvételt. Itt példaként azonnal Tőkés László karrierjére hivatkozhatunk. Johannis sikerének láttán pedig feltehetjük a drámai kérdést: Vajon mikor eshet meg újból az a „megváltó” élmény, hogy Romániában egy magyar ember történelmi főszereplővé váljék? ...Mert 1989 decemberében Tőkés, bár rövid ideig, de igenis, főhőse volt az eseményeknek. Emlékeznek-e arra a mozzanatra, amint páncélozott járművel hozták be Menyőből, és egy tévés rákérdezett: miként jellemezné a pillanatnyi állapotokat? – A jelen pillanat drámai motívuma a bizalmatlanság, mert a jó szándékú forradalmárban is terroristát gyanít az ember – válaszolt mosolyogva. Még a magyargyűlölő néhai I. C. Drăgan is elismerően nyilatkozott Tőkés ízes, Királyhágó vidéki román kiejtését dicsérve. „Dicţie românească perfectă” – betű szerint így mondta! És eltelt negyed évszázad! Nyugodt lelkiismerettel diagnosztizálhatjuk, hogy a romániai rendszerváltás szikrakovácsának hazai és nemzetközi tekintélyét – s ezáltal az erdélyi magyarság esélyeit, majd ezen belül egy hiteles román–magyar megbékélés lehetőségét – nem a románság aknázta alá, hanem a „forradalom” hevében született, majd gyanús színeváltozásokon átesett RMDSZ, melynek Tőkés a kezdetektől tagja, majd tiszteletbeli elnöke is volt, amíg nemkívánatos személyként el nem lehetetlenítették. A szerencsétlenség a mi rövidlátásunknak is következménye. Nem figyeltünk arra, hogy miközben a Domokos Géza alapította-vezette RMDSZ még „egyszínű” volt, s bár egyesek „kommunista gittegyletként” bélyegezték kívülről, sőt, belülről is, óvatosan, de hitelesen mégis meg tudta jeleníteni a magyarságot az akkor még igencsak forrongó közéletben. Aztán bekövetkezett a Markó-féle hatalomátvétel és rövidesen az addigi egységnek platformokra töredezése. Majd kezdetét vette közöttük a vérre menő iszapbirkózás a hatalom bársonyszékeibe való behelyezkedésért. Az első függetlenek jelentkezése (helyhatósági szinteken) 1996-ban történt, ekkor kezdődött az RMDSZ „dzsihádja” a függetlenek, majd később a versenypártok (MPP, EMNP) jelöltjeinek ellehetetlenítésére és az őket megszavazó közösségek megbüntetésére (!), mégpedig – ez szégyen – a leggyalázatosabb módszerekkel. Anno 2000 vidékén csupa „Ká-Dé-Em”-től zengedezett az erdélyi magyar politikum (KDM – Kereszténydemokrata Mozgalom), mert az RMDSZ az Európai Néppárt szárnya alá igyekezett. Ez sikerült is neki. (Az EU-Néppárt az unió ötletgazdája, R. Schuman kereszténydemokrata filozófiáját vallja.) Jelen pillanatban a Kelemen vezette RMDSZ egy ismét homogén (kereszténydemokrata?) alakulat eléggé feszültségterhes látszatát kelti. Itt álljunk meg egy pillanatra! Másfél évtizeddel ezelőtt halálközeli környezetben, a marosvásárhelyi klinikán, miközben csepegett a perfúzió, a szomszédos ágyban fekvő bajtárssal beszélgettünk. Kiderült: ő a Romániai Magyar Liberális Demokrata Párt elnöke! (Országos szinten? Helyben? Erre nem emlékszem.) A szomszéd többek közt azt is elmesélte, miként sikerült megbuktatniuk Marosvásárhely 1989 utáni magyar polgármesterét, Fodor Imrét. „Öregúrként” emlegetette, aki azon kívül, hogy szeretett külföldre (legtöbbet Hollandiába) járkálni, és egyházaknak, szűk baráti köreinek osztogatta szét a humanitárius segélyeket, jövőbe mutatóbbat nem tett a városért, mondta. (Vajon? Igazat beszélt?) – Közeledtek a helyhatósági választások! Mi, a szabad demokraták, állítottunk egy magyar ellenjelöltet, és 2000-ben kiborítottuk az öreget a helyéről. (Emlékezetből idéztem a pártelnököt.) Csakhogy, amint azóta is tapasztalhatjuk, nem a szabad demokrata magyar nyert, hanem (életfogytiglan?) Dorin Floreát segítették székbe. Ez volt az első pofon, amit az RMDSZ kapott? Nota bene: a Romániai Magyar Liberális Demokrata Párt létrejöttében (1992. VI. 14.) Iliescu bábáskodott, de az RMDSZ is felelős a történtekért. Markó, Frunda, Borbély... karrierjének „csernozjom talaján”, történelmi verekedés helyszínén, Marosvásárhelyen éveken át nem volt városi RMDSZ-szervezet. Tulipános klikkek lakónegyedenként konspiráltak, egymás ellen. S azt se feledjük, az RMDSZ „neptunos” agitációs brigádja (Frunda, Borbély...) majdnem eladott minket. S épp a napokban újabb PER-csapdába keveredett az RMDSZ. Ejnye! De próbáljunk utánanézni a KDM pályafutásának! Nos, az internet szerint a Romániai Magyar Keresztény Demokrata Párt 1990. március 30-án alakult, idézem: „kis létszámú, de elit tagsággal. Az RMKDP, mint az RMDSZ társszervezete, az SZKT-ban a kereszténydemokrata frakciót alkotta. 1999 júniusától az új párttörvény értelmében az RMKDP átalakult Kereszténydemokrata Mozgalommá, országos alelnöke dr. Bárányi Ferenc.” Nota bene: Bárányi 1998-ban miniszter lett, de jött az „átvilágítási” törvény, s távoznia kellett. Nesze nekünk: „elit tagság”! A Tulipán második kereszténydemokrata platformját, az Erdélyi Magyar Kezeményezést 1992. március 14-én jegyezték. A Katona Ádám vezette alakulat javasolta a papsággal való együttműködést. Következetes, kegyetlen, nemzeti elkötelezettségű belső ellenzék volt az EMK. A közelmúltban őket is kiebrudalták... A KDM-platform pályája időközben felfelé ívelt, volt rangos kovásznai konferenciájuk, ahol Băsescu is beszélt! Aztán csend lett. Ejnye! Megkockáztatok egy szomorú ténymegállapítást! Egyszerűen csak annyi történt, hogy a „kereszténydemokratává” színeződött RMDSZ-nek sikerült beépülnie az alapjában jó szándékú, tisztességes, vidéki, erdélyi magyar papság bőre alá, presbitériumaiba is (az unitáriusok és a reformátusok jelentős részének kivételével). Amit nevetségesen kezdő módon Ponta megpróbált kivitelezni – mármint az ortodox papság lekenyerezését, de beletörött a foga –, ugyanazt a sátáni manővert az RMDSZ könnyedén megtehette, mert a történelmi protestantizmus épp közéletiségre, demokráciára tanítja a híveit, ebben rejlik a szépsége! De katolikus közösségekben, Csíkban a „Szentföldön” is hasonló „templomi albérletbe férkőzés” történt nemzetmentés jeligéjével. S eközben – horribile dictu! – Tőkésnek, a romániai rendszerváltás hősének (!) távoznia kellett a „kereszténydemokrata” RMDSZ-ből, melynek vezéri pódiumain biza sok kommunistát látunk. Experimentum crucis Felvezető sorainkban újabb forradalomról beszéltünk. Nos, szerintem erdélyi magyar terekben a Johannis-effektussal pattant ki. Az RMDSZ képviselőinek kolozsvári tanácsa azt javasolta, mindenki szavazzon lelkiismerete szerint, de eközben gőzerővel hozzákezdtek a „háttérmunkához” annak reményében, hogy Pontának besegítve bársonyszékeikben maradhatnak. Ponta tanácsosának, Frundának a sajtónyilatkozata, miszerint ő bízik abban, hogy a magyarok nem mennek el szavazni, már egyenesen vérlázító volt. Mindezekre végül Markó „jelenése” tette fel a koronát, melyben azt sulykolta: a történtek ellenére igenis kormányon kell maradniuk, hogy pénzeket téríthessenek hazafelé. Kelemen is alaposan elszólá magát a MTI-nek adott nyilatkozatában, melyben a teljes erdélyi magyarságot utólagosan is az RMDSZ szavazótáboraként emlegette. Vajon észre sem vevé az elnök úr, hogy pártklientúráján („vazallusain”) kívül már senki sem figyelt a szavára? De ideje, hogy kifejtsem írásom címének motivációját! Kölyökkorunkban a hazugság/igazmondás próbája (a népi „keresztkísérlet”) abban állt, hogy nyomogatásra orrunk hegye keménynek vagy puhának találtatott-e. Az experimentum crucis a tudományok módszere, dilemmás kérdések „tűzpróbáját” értjük alatta, de az elnevezés bibliai gyökerű. Abban a drámai mozzanatban keresendő, ahol Jézust felfeszítik, és a csürhe a látványban kéjelegve biztatja: – Na! Ha valóban Isten fia vagy, most tégy csodát! Szabadulj innen! De szavunkat ne feledjük! Klaus Johannis államelnökké választásában mi is teljes vállszélességgel részt vettünk, az RMDSZ aljas, félrevezető intelmei ellenére, mert hiszünk abban, hogy bár ideig-óráig, de találtunk egy újabb megváltó személyiséget. Az experimentum crucis és sikere abban is bemutatkozik, hogy bizonyítottuk ország-világ előtt: nem vagyunk gerinctelen köpönyegforgatók („udemerista” hívők), nem vagyunk Trianon-depresszióban élő, letiport roncsnemzet, nem tűrjük, hogy átverjenek minket! Az is nyilvánvalóvá vált: az épp 25 éves RMDSZ megérett arra, hogy eltanácsoljuk sorsunk ügyintézéséből, mert azon munkálkodott, hogy – mint a barmot – uralma alá hajtsa az erdélyi magyarságot, ahelyett, hogy ő szolgált volna bennünket. S nem utolsósorban lenyúlta, megbecstelenítette mentális higiénénk mentsvárát, az elektronikus sajtó egy részét is, mely templomaink mellett második autonóm politikai erősségünk lehetne Romániában. ...Csakhogy mi lesz velünk „dada” és főleg „csecs” nélkül? – aggodalmaskodhatnak egyesek. Ha kétpólusúvá egyszerűsödő állapotban – MPP-s kanyarok nélkül – fölülkerekedhetne a nemzeti minimumban való összefogás egysége, s a közelgő választásokig fennmaradna tisztánlátásunk és a forradalmi vérnyomás is a kincstári székely „putzákban” – megoldhatná e kérdést. Gyila Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. október 10.Az őshonos nemzeti közösségek autonómiájáért (Interjú Csóti Györggyel, a Kisebbségi Jogvédő Intézet vezetőjével)A neve ismerősen cseng határon innen és túl, de kevesen tudják, miként küzdött évtizedeken át politikusként, magánemberként a szétszakított nemzetrészekért. Volt munkahelyén, a Képviselői Irodaházban kerestem fel először, ahol még hónapokig akadt bőven dolga. Névjegykártyáján akkor ez állt: Csóti György, FIDESZ – Magyar Polgári Szövetség, országgyűlési képviselő, Külügyi Bizottság tagja, Nemzeti Összetartozás Bizottság tagja. Hallottam arról is, hogy Tőkés László a Kárpát-medencei magyar autonómia nagykövetének nevezte. – 2014. február 13-án elmondott parlamenti felszólalásának élménye hozott ide. Hadd idézzem szembe szavait: „Az elmúlt másfél-két évtized egyértelművé tette, hogy a magyaroknak, a szomszédos, az utódállamokban élő magyar nemzeti közösségeknek a szülőföldön, magyarként megmaradás egyedüli záloga az autonómia, a tényleges és teljes körű autonómia. A teljes körű azt jelenti, hogy személyi elvű, kulturális és területi autonómia, illetve ezek kombinációja. Az elmúlt esztendőben a Tőkés László vezette Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács, amelynek egyébként az elcsatolt területeken működő valamennyi magyar politikai párt tagja, illetőleg részt vesz a tanács munkájában, 2013-at az autonómia évévé nyilvánította. Ezt legkomolyabban a székelyek vették, akik március 10-én, Marosvásárhelyen egy 30 ezres tüntetéssel, október 27-én pedig egy 150 ezer embert megmozgató nagy meneteléssel tettek hitet az autonómia mellett. – Megszakítással 11 évig voltam országgyűlési képviselő. Lehet, hogy véletlen, de sorsszerű, hogy első és utolsó megszólalásom a Tisztelt Házban az elszakított nemzetrészekről szólt. De említsük meg a határozattervezet lényegét is: „Az Országgyűlés október 27-ét, a székelyek nagy menetelésének napját a Kárpát-medencei magyar autonómiák napjává nyilvánítja.” – Tíz képviselő kezdeményezte e határozatot. Lett belőle törvény? – Sajnos, nem. De remélem, ez esetben is érvényes a régi igazság: ami késik, nem múlik. – Mennyire ismerte Erdélyt 1989 előtt? – Jól ismertem. Mindenekelőtt a Nagyvárad–Bánffyhunyad–Kolozsvár–Torda–Székelyudvarhely–Csíkszereda útvonalat. A nyolcvanas években Kalotaszeget és a Székelyföld nagy részét is bejártam. Mintegy ötvenszer jártunk Erdélyben a feleségemmel. Könyveket, gyógyszereket, élelmiszert, újságokat – és szeretetet – vittünk, barátságokat, felejthetetlen emlékeket hoztunk. Vittük az üzeneteket élő szóban azoktól és azoknak, akik nem léphették át a határt. Például azért, mert tiltólistán voltak. Mi is felkerültünk a megfigyeltek közé. Amikor átléptük a határt, azonnal értesítették a helyi szekusokat Bánffyhunyadon, ahol általában az első éjszakát töltöttük. Barátságot kötöttem Kallós Zoltánnal, Lászlóffy Aladárral, Szilágyi Istvánnal, Vásárhelyi Gézával, Újváry Ferenccel, Tőkés Istvánnal, Szőcs Istvánnal, Bánffy Istvánnal és másokkal. Nem hagytuk cserben a hargitai juhász barátainkat sem, köztük az ötgyermekes Dániel Imrét, aki ugyan csak „két iskolát” végzett, de intelligenciában és filozofikus töltetű, egyszerű, nemes gondolkodásban kevés hozzá hasonló embert ismertem. Egy alkalommal elmondta: gyermekkori vágya, hogy egyszer átsétálhasson a Lánchídon. Évtizedeken át hívtam, kapacitáltam – családja már többször járt nálunk –, de a reá bízott több száz juhra hivatkozva nem állt kötélnek. „Legalább ígérd meg” – mondtam neki egyszer. Rám nézett csodálkozó, nyílt, kék szemeivel, és így válaszolt: „Ha megígérem, akkor meg is kell tennem!” Többek között ezért szeretem Erdélyt és az erdélyieket. Dániel Imre gondolata lett később a választási kampányom jelmondata „Az adott szó törvény legyen!” – Ezek az élmények döntőek lehettek politikai szerepvállalásában… – Politikai pályám tulajdonképpen Erdélyből indult. Kolozsváron megismerkedtem Kallós Zoltánnal, rajta keresztül meg Csoóri Sándorral. Ő hívott az MDF-be 1988 szeptemberében. Amikor 1989. október 22-én Antall Józsefet az MDF elnökévé választották, kérésére úgy döntöttem, politikusi pályára lépek. – Tehát Antall József felkérése „hozta Önt helyzetbe”. Ön, aki nagyon közelről ismerte, hogyan jellemezné az első miniszterelnökünket? – Antall József mindenekelőtt humanista demokrata volt, aki politikai célkitűzéseinek elérése során mindig betartotta a törvényességet és szem előtt tartotta az emberiességet. Elkötelezett magyar hazafi volt, aki lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni. Kiemelkedő európai politikus volt, aki a magyarság problémáit európai összefüggésekben vizsgálta, aki ismerte a térség népeinek történelmét, ezért megértette a kor kihívásait, és azokra mindenki érdekeit figyelembe vevő válaszokat tudott adni. – 1989 adventjének kezdetétől szörnyű, de egyben lélekemelő hónapokat éltünk át, ki itt, ki a határon túl. Jól tudom, hogy karácsony után félszáz kocsiból álló segélykonvojt vezetett Erdélybe? – Igen, én is azon sok-sok csonka országbeli honfitársunkhoz tartoztam, akik óriási lelkesedéssel igyekeztek segíteni erdélyi nemzettársainknak. Magyarországon azonnal megmozdultak a segítőkész, jó szándékú emberek. A Magyar Demokrata Fórum Ó utcai székházában, a földszintes barakk épületben is folyt a tanácskozás, mit és hogyan lehetne segíteni a sokat nélkülözött erdélyi magyaroknak. Úgy döntöttünk, hogy elsőként élelmiszerekből és gyógyszerekből álló segélyszállítmányt küldünk. Az elnökség engem bízott meg az egész akció megszervezésével és lebonyolításával. Akkoriban az MDF hivatalának a vezetője voltam, vagyis a pártadminisztráció irányítója, egyúttal az elnök, Antall József személyi titkára. Karácsony előtt pár nappal gyűjtési akciót hirdettünk meg. Élelmiszert, ruhát, gyógyszert, könyveket, gyerekjátékot kértünk a lakosságtól. Napokon át, az ünnepek alatt is, tömegesen hozták az adományokat. A szenteste kivételével reggeltől késő éjszakáig vettük át, szortíroztuk és raktároztuk határtalan lelkesedéssel. Hihetetlen, milyen gyorsan ment minden. Ez nemcsak a mi ügyességünknek volt köszönhető, hanem a budapestiek (máshol meg a vidékiek) önzetlen segíteni akarásának. Több mint kilencven teherautót, furgont és személykocsit sikerült hadrendbe állítani. A nagy számra való tekintettel, valamint biztonsági okokból két részre osztottuk a konvojt. Az egyiket Lezsák Sándor, a másikat én vezettem, különböző útvonalon mentünk. December 27-ről 28-ra virradó éjszaka indultunk a városligeti Dózsa György útról. Sötétedés előtt kellett ugyanis Marosvásárhelyre érnünk, mert éjszaka még számítani lehetett a hegyekbe vonult securitatés osztagok támadásaira. Kalotaszegen és Torda után hallottunk is lövéseket a távolból. Antall József és Csoóri Sándor búcsúztatott bennünket a csípős éjszakai órában. Szívünk tele volt bizakodással, reménységgel. Új fejezetet reméltünk a Romániához csatolt területeken élő magyarok életében. A „parancsnoki” kocsi egy régi Wartburg volt, tetején hangszóróval, ezzel irányítottam a 47 teherautóból és személygépkocsikból álló konvojt. Zacsek Gyula videózott, Antall Péter meg fényképezte az eseményeket. Indulás előtt Antall József odahajolt hozzám, és a fülembe súgta: „Vigyázz a fiamra, mert ő még gyerek!” Nagyvárad határában egy fiatal nő román nemzeti színekből álló kokárdát tűzött a mellemre. Jó szívvel viseltem egész úton. Hittük, hogy megváltozik a világ, románok, magyarok, szászok (akik még ott maradtak) megkapják az emberi élethez és önrendelkezéshez való jogot. Végig az úton, amíg világos volt, a városokban és a falvakban az emberek százai integettek. Sötét este értünk Marosvásárhelyre. Elsősorban egyházakhoz és kórházakhoz irányítottuk a gépkocsikat. Nem hagytuk ki a román ortodox egyházat sem. Másnap spontán nagygyűlést tartottunk a főtéren. Hangosbeszélőn Lezsák Sándor és Gálfalvi György szólt a tömeghez. Az utcán, a macskaköveken gyertyák égtek a halottak emlékére, ott, ahol lelőtték őket Ceauşescu pribékjei. Én kihasználtam a lehetőséget, és felkerestem számos erdélyi barátomat. Marosvásárhelyen Sütő András ecsetelte a történteket, Székelyudvarhelyen Katona Ádám művelődéstörténész petőfis lelkesedéssel sorolta terveiket. Kolozsvárott többek közt Szilágyi István íróval és Újváry Ferenc ügyvéddel készítettünk videointerjút. Újváry szavait idézném is: „Az én jogom nem az itt élő másik nemzet jogaiból származik. Az én jogaim abból a tényből fakadnak, hogy elődeim itt születtek, falvakat, városokat építettek fel, kultúrintézményeket hoztak létre, és akkor én itt nem lehetek csak nemzetiség! Igénylem, hogy a jövőben így legyen az alapokmányokba befoglalva.” Ez az okfejtés adta a nemzetpolitikai ars poeticámat, hitvallásomat. Nem adhatjuk lejjebb, mint hogy az elszakított nemzetrészek évezredre visszamenően őseik földjén, a szülőföldjükön, államalapító, államalkotó tényezők legyenek. Ha ebből kirekesztik őket, akkor a tényleges és teljes körű autonómia jár nekik. – Régóta figyelem, hogy – képletesen szólva – az ötágú síp a kedvenc hangszere… Milyen törvények kimunkálásában vett részt, amelyek jogi értelemben közelebb hozták, majd egymás mellé állították a „külső” és a „belső” magyarokat? – Számos nemzetközi rendezvényen emeltem szót az elszakított nemzetrészek érdekében. Az Európai Kereszténydemokrata Unió (EUCD) az Európai Néppárt társszervezete volt, mely valamennyi európai kereszténydemokrata politikai erőt tömörítette. (Az ezredfordulón beolvadt az Európai Néppártba.) Az EUCD 1991. évi őszi brüsszeli kongresszusán – a német CDU és a CSU támogatását élvezve, velük előzetesen egyeztetve – javaslatot terjesztettem elő közép-európai őshonos nemzeti kisebbségek sorsának rendezésére hivatott konferencia megszervezésére. A javaslatot megszavazták, ott helyben megkezdtük az előkészítést. A helyszínre is javaslatot tettem: Pozsony legyen a házigazda! Abból indultam ki, hogy vigyük a kérdést az oroszlán barlangjába. Reméltem, hogy a leendő házigazda, Jan Carnogursky, a Szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke, akkor éppen regnáló miniszterelnök, nem mer, nem fog ellene szegülni egy előre mutató, jó döntésnek, személyes találkozásaink során nemigen konfrontálódott velem kisebbségi kérdésekben. Az 1993 júniusában rendezett konferencia végén beláttam, hogy tévedtem. A zárónyilatkozat hajnalig tartó vitájában a szlovákok és a románok egymást túllicitálva igyekeztek gyengíteni a szöveget, nem kevés sikerrel. – A határon túli magyar pártok is részt vettek az említett nemzetközi szervezetek munkájában? – Többé-kevésbé igen. Az RMDSZ tagságáért az Európai Demokrata Unióban már 1990-ben elkezdtem a harcot. A szervezet Helsinkiben tartott pártvezetői értekezletén javasoltam felvételüket, melynek előkészítésére megbízást kaptam. Az erdélyi magyar szövetség vezérkara, Szőcs Géza főtitkár kivételével, ugyanis hallani sem akart egy konzervatív-kereszténydemokrata szervezeti tagságról. Domokos Géza elnök a Szocialista Internacionáléban gondolkodott. Sokan fel sem fogták egy nemzetközi szervezeti tagság hallatlanul nagy előnyeit, ami egy posztkommunista országban élő kisebbség etnikai alapú pártjánál elengedhetetlenül fontos volt akkor. Szerencsére Szőcs Gézánál nyitott kapukat döngettem, hiszen ő is foglalkozott a gondolattal. Konspiratív úton, az elnökség megkerülésével vittük be az RMDSZ-t az EDU-ba! Gézát főtitkárként meghívattam a Végrehajtó Bizottság soron következő ülésére, ahol a szervezet nevében kérte a felvételt. A kész tények elé állított elnökség végül tudomásul vette a történteket. Hosszabb ideig csak megfigyelői státussal rendelkeztek, mert hiába voltak bent a bukaresti parlamentben – ami a tagság egyik feltétele volt –, az EDU nem ismerte el szabadnak a romániai választásokat. Végül a budapesti pártvezetői értekezleten, 1993 szeptemberében kapták meg a teljes jogú tagságot. Ekkor Bodó Barna alelnök képviselte az RMDSZ-t a konzervatív nemzetközi pártszövetségben. Számos pozitív kezdeményezésük volt, melyeket az EDU többnyire elfogadott, megfelelő lobbizás után! A ’93-as budapesti ülésen a felvidéki Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom kapott megfigyelői státust. S. KIRÁLY BÉLA (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 6.A múlt tükörcserepei – Húsz esztendeje történtMiért állította 1996-ban Adrian Năstase, hogy az RMDSZ-ben „szélsőséges, egészen a rasszizmusig menő áramlatok találhatók”. A rágalom és annak forrásvidéke A román kormánypropaganda –s nem ritkán az ellenzéki–mindig is előszeretettel rágalmazta a magyarságot. A szomorú az, amikor ehhez a magyar oldalról kap az ellenfél muníciót. 1996 júniusában a Romániai Magyar Szó hasábjain megjelent egy interjú Adrian Năstase-val, melyben azt a kérdést is körbejárták a riporterrel, hogy lehetséges-e kormányzati együttműködés az RMDSZ-szel. Annál is inkább, hogy ezt az RMDSZ volt elnöke, Markó Béla nem zárta ki akkori nyilatkozataiban. Năstase egy nem teljesen határozott nemmel felelt, indoklásul pedig azt hozta fel, hogy az RMDSZ-ben "szélsőséges, egészen a rasszizmusig menő áramlatok találhatók. Nem én találtam ki Katona Ádámot és az Erdélyi Magyar Kezdeményezést." "RMDSZ megtűr soraiban egy románellenes platformot.” Íme, hogy lehet pár sorban valótlanságot valótlanságra halmozni. Románellenes platform soha nem volt az RMDSZ-en belül s vélhető, hogy nem is lesz. Mi több, érdemleges társadalmi támogatottsággal bíró, valóban románellenes politikai erő sem működött az elmúlt évszázadban Erdélyben, a jövőről nem lehet teljes biztonsággal nyilatkozni, de vélhető, hogy egyhamar nem jön létre ilyen szervezet. Az erdélyi autonomisták mindig is valamiért és nem valami ellen szálltak síkra, a románok jogait pedig nem kívánták soha csorbítani még ott sem, ahol a magyarság mindmáig többen él. De hogy juthatott eszébe ilyesmi Năstase-nak? A válasz nagyon egyszerű. Midőn Katona Ádám polémiába keveredett a Szociáldemokrata Platform prominensével, Dáné Tiborral, le merte írni, hogy nem szeretne az RMDSZ vezetőségében olyan embereket látni, akiknek fogyatékos a magyar identitása, ami abban érhető tetten, hogy román házastársat választanak, román iskolába íratják a gyermekeiket és románul beszélnek velük, akkor magyar oldalról indítottak ellene szabályos sajtóvadászatot. Szavait úgy próbálták értelmezni, mintha a származásról beszélt volna, holott világos volt a megfogalmazás, Katona Ádám a magyarság vállalásáról beszélt és nem a származásról. Tokay György odáig ment, hogy a III. birodalom eszmeiségével hozta kapcsolatba Katonát, Markó Béla Petőfivel példálózott, holott Petőfi pont a Katona által említett asszimilációs folyamat fordítottjára, a magyarrá válásra példa, Magyari Lajos pedig kiállt az ügyet tárgyaló SZKT mikrofonja elé és azt indítványozta, hogy döntse el a testület, hogy demokratikus vagy fasiszta szervezet legyen-e az RMDSZ. Nem kétséges, hogy Katona Ádám érzékeny kérdést érintett meg, de amit írt, az vállalható, politikailag abszolút belefér a legszigorúbb szalonképességi szabályokba és semmi köze nincs semmiféle ordas eszméhez. Ő saját véleményét mondta el arról, hogy kit látna szívesen egy magyar szervezet vezetőségében. Ebben vélhetően nem kevés magyar egyetért vele. A Romániai Magyar Szó egyik olvasója például levélben kelt Katona Ádám védelmére, ilyenformán: „igaz ugyan, hogy a házastárs milyensége nem feltétlenül határoz meg egy embert, de azért fanyalogva bíznánk magunkat olyan orvosra, kinek a neje temetkezési vállalkozó.” A mi kultúrkörünkben a legtermészetesebb dolog, hogy mindenkinek joga van a magánélethez, és ahhoz, hogy eldöntse, milyen jövőt szán gyermekeinek. Ebbe, bármennyire fáj is ez a magyar sors alakulását szívükön viselőknek, belefér az asszimiláció, a románná válás joga is. Viszont a másik oldalról a választónak is joga van tudni, hogy olyan embert küld-e Bukarestbe a magyar iskolákért harcolni, aki saját maga román nyelvű oktatási intézménybe íratja a gyermekét. Katona Ádám voltaképpen a közélet transzparenciájáért szállt síkra, ezért kellett kipellengérezni, ezért kellett leszélsőségesezni, lerasszistázni és lefasisztázni. S miután ezt megtették RMDSZ politikusai, csoda-e, ha a rágalmat örömmel karolja fel egy vezető román politikus, és fordítja azt az egész szervezet ellen? Borbély Zsolt Attila itthon.ma//szerintunk 2017. február 23.Friss népzenei kutatások és régi csángó családi fotók KolozsváronA budapesti Hagyományok Háza két új kiadványát és egy alakulóban levő néprajzi fotóadatbázist mutattak be szerdán egyetlen délutáni eseménybe sűrítve a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságnál. A Sóvidék népzenei kultúráját, illetve a mezőségi karácsonyi kántáló énekek örökségét teszi áttekinthetőbbé a két néprajzi kiadvány, a fotótár pedig, amely 2016 nyarán Moldvában és Orbaiszéken gyűjtött több mint 1500 privát fotóból áll, a csángók és a székelyek családi fotózási szokásait tárja fel. Először Pávai István népzenekutató új kötetét, a Hagyományok Háza és a MTA BTK Zenetudományi Intézetének kiadásában megjelent A Sóvidék népzenéje című kiadványt ismertették. Almási István néprajzkutató nem tudott jelen lenni az eseményen, méltatását ezért Gergely Zoltán tolmácsolta. Mint megtudtuk a kutatók számára rendkívül fontos összegzésről van szó, amely a budapesti és kolozsvári archívumokban megtalálható dallamokat rendszerezi, Zoltán Aladár és Szabó Csaba korondi, illetve siklódi gyűjtéseit, Szabó Piroska szovátai zenetanárnő lejegyzéseit, és Kacsó András táncmester alsósófalvi, valamint Katona Ádám korondi hangfelvételeit tartalmazza, emellett pedig a szerző, Pávai István saját gyűjtéseit. A kötet mellé korszerű DVD jár a feldolgozott gyűjtések kereshető adatbázisával, amelyben szövegek, hang- és filmfelvételek, fotók, kottás lejegyzések is elérhetőek az archívumi adatokkal együtt, emellett pedig digitális formában a könyv teljes szövege. A DVD-n így megnézhetőek például a Martin György által némafilmre rögzített táncok, vagy Vikár Béla fonográf-felvételei. A Sóvidék népzenei kultúráját több évtizede kutató Pávai István 1951-ben született Székelyudvarhelyen, a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián védte meg Sóvidéki népzene című diplomadolgozatát. Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Zenetudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, a budapesti Hagyományok Házában működő Folklórdokumentációs Könyvtár és Archívum vezetője és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatója. Pávai István elmondta, hogy a műdalokat sem zárta ki a kutatásból, mert meg kell mutatni a folklór változását is. A generációról generációra átadott műdalok között nagyon régi virágénekek is vannak, az egyik például a 18. századra datálható, szövegét ugyanis Verseghy Ferenc is felhasználta Krisztinka című dalában. A polgárosodás hatását is vizsgálta: a fürdőélet hatására Szovátán, Parajdon vagy Korondon cigány- és fúvószenekarok jelentek meg és befolyásolták a helyi zenei kultúrát. Szintén a Hagyományok Háza gondozásában jelent meg Gergely Zoltán Mezőségi kántáló énekek című kötete. A kiadvány alapja a szerző Kolozsváron, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Hungarológiai Tanulmányok doktori iskolájában megvédett doktori dolgozata, amelyet Pozsony Ferenc néprajzkutató és Szenik Ilona népzenekutató irányított. A könyvbemutatón Pozsony Ferenc elmondta, hogy a kutatás azért volt szerencsés, mert Gergely Zoltán, aki maga is mezőségi származású, a zenetudomány felől érkezett, így egyszerre tudott foglalkozni a dallamokkal és a szövegekkel is. A kutatás hiánypótló, mert az elmúlt fél évszázadban alig jelent meg publikáció a karácsonyi kántáló énekekről, a kommunizmus évei alatt a vallási konnotáció miatt, másrészt pedig azért, mert nagy részük műzenei eredetű, ezért a népzene-kutatókat kevésbé érdekelte a terület. Gergely Zoltán egy ördöngösfüzesi és egy magyarszováti énekesasszony adatközléseire támaszkodott a kutatásban, azt is vizsgálta, hogy hogyan élnek ma ezek az énekek a mezőségiek életében, illetve hogyan hatott a zenei kultúrára a migráció vagy a neoprotestáns vallási mozgalmak megjelenése. Online is elérhetőek a 20. század eleji csángó és székely családi fotók A könyvbemutatók után röviden szó esett a Babeș-Bolyai Tudományegyetem néprajz szakos diákjainak nyári gyakorlatáról is, akik a Bethlen Gábor Alap támgatásával Moldvában és Orbaiszéken élő családok privát fotógyűjteményét digitalizálták. Több mint 1500 családi fotót gyűjtöttek és rendszereztek, ezek megtalálhatóak a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum internetes oldalán is. Pozsony Ferenc elmondta, hogy a fényképezés a 19. század végén terjedt el Erdélyben, a 20. század első évtizedeiben pedig a polgárosultabb csángó családokban már készítenek, illetve műteremben készíttetnek fotókat, elsősorban jeles alkalmakkor, esküvő, temetés, egyházi ünnepek alkalmával. Ezekből néhányat nagy méretben kinyomtatva a helyszínen is megszemlélhetett a közönség. Zs. E. maszol.ro 2017. október 11.Konferenciával emlékeztet a kolozsvári nyilatkozatra az EMNTAz Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Amire felesküdtünk Isten s ember előtt címmel szervez politikatörténeti konferenciát a kolozsvári nyilatkozat huszonöt éves évfordulójának alkalmával. A Kolozsváron, az unitárius egyház imatermében tartandó eseményt Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke nyitja meg, ezt követően előadássorozattal folytatódik a délután. Szőcs Géza miniszterelnöki megbízott Az országos elnökség szerepe a kolozsvári nyilatkozat eszmei előkészítésében címmel nyitja meg az előadások sorát, majd Tőkés László, az EMNT elnöke a politikai asszimiláció helyzetéről tart előadást. Az 1992. október 25-én a kolozsvári Szent Mihály-templomban az akkori egységes érdekvédelmi szövetség által elfogadott nyilatkozat szövegének alakulásáról Bodó Barna politológus beszél majd, Borbély Zsolt Attila, az EMNT alelnöke pedig a kolozsvári nyilatkozat elleni balliberális sajtóháborúról tart előadást. Az autonómiatörekvés melletti következetes kiállásról Kónya-Hamar Sándor volt parlamenti képviselő fog beszélni, majd rövid szünetet követően a néppárt képviseletében Szilágyi Zsolt elnök az autonómiaharc helyzetéről, Toró T. Tibor, ügyvezető elnök pedig a nyilatkozat szellemiségéről tart előadást. Katona Ádám, az RMDSZ autonómiáért harcoló utolsó tagjaként szólal fel, az előadásokat pedig a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, Izsák Balázs A kolozsvári nyilatkozat céljai és az SZNT autonómiaharca című beszéde zárja. Gyergyai Csaba / Krónika (Kolozsvár) 2017. október 14.25 éves a Kolozsvári NyilatkozatAz Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Amire felesküdtünk Isten s ember előtt címmel szervezett politikatörténeti konferenciát, amely a Kolozsvári Nyilatkozat huszonöt éves évfordulója alkalmával került megrendezésre. Az öt évvel ezelőtt – a 20 éves évforduló során – is megtartott eseményre idén október 13-án került sor, a Nyilatkozat 25 évvel ezelőtti elfogadása szempontjából történelmi helyszínen, a kolozsvári Magyar Unitárius Egyház imatermében. Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat kihangsúlyozta, hogy az erdélyi magyarság megmaradásának és fejlődésének biztos záloga a belső önrendelkezés elvén nyugvó autonómia megteremtése. Mivel a Nyilatkozat üzenete ma is érvényes, az EMNT szervezete illendőnek tartotta, hogy megemlékezzen és emlékeztessen a történelmivé vált közéleti eseményre. Első felszólalóként, Szőcs Géza miniszterelnöki megbízott, az RMDSZ 25 évvel ezelőtti főtitkára, kiemelkedő jelentőségű dokumentumnak nevezte a Kolozsvári Nyilatkozatot, és hangsúlyozta: már annak elfogadása idején is érezhető volt Bukarest – majd később Budapest – szándéka arra vonatkozóan, hogy befolyásolják az RMDSZ vezetőit. A politikus emlékeztetett: az autonómia igénye átütő erővel jelentkezett az erdélyi magyar közösségben, s épp ezért a Kolozsvári Nyilatkozatban foglaltak olyan erőteljes imperatívuszként jelentkeztek, melyeket senki nem mert megkérdőjelezni. Beszéde végén Szőcs elmondta: az eltelt évtizedekben a kezdeti ideákat aprópénzre és „magánzsebes üzletekre” váltották, és ebben vitathatatlanul nagy felelőssége van az RMDSZ-nek. Tőkés László, európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, felszólalása elején kijelentette: „Az 1989-ben magára talált romániai magyarság érdekvédelmi és közképviseleti szervezetének, az RMDSZ-nek a »bűnbeesés előtti« állapotára, annak kezdeti hőskorára mindnyájan elismeréssel és nosztalgiával gondolhatunk vissza. A Szövetség egyik alapítójaként és egykori tiszteletbeli elnökeként elsősorban önszerveződésünk és nemzeti elkötelezettségünk akkori tisztaságára emlékezem vissza jó érzéssel, melynek helyébe utóbb a belső megoszlás, a politikai romlás és torzulás léptek.” Az EMNT elnöke hozzátette: a Magyar Unitárius Egyház kolozsvári tanácsterme politikatörténeti szempontból is jelentős, hiszen a konferenciának ez alkalommal helyet biztosító térben annak idején példás formában nyilvánították ki erdélyi magyar közösségünk – belső – önrendelkezés iránti igényét, s az ügy folytonosságát az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt azóta is töretlenül őrzi, örökségét pedig tovább viszi. „Igencsak beszédes körülmény, hogy egy negyed század után az RMDSZ szinte mégcsak említésre méltónak sem találja a Kolozsvári Nyilatkozatot, vele együtt pedig az akkori parlamenti frakciójának a Szent Mihály templomban való felesküvését közösségi önrendelkezésünk hív képviseletére. Márpedig ott és akkor találtunk igazán magunkra, és fogalmaztuk meg példás alakban nem csupán Szövetségünk, hanem egész erdélyi magyarságunk politikai identitását – ami az eskü erejével és jelképisége által mindmáig kötelez bennünket. A Kolozsvári Nyilatkozat vízválasztónak számít, mely a természet rendjének – a vizek folyásának – szükségszerűségével késztet, sőt kényszerít bennünket az akkor elkezdett úton való továbbhaladásra” – mondta Tőkés László. Bodó Barna politológus, a Kolozsvári Nyilatkozat egyik szövegezője, tudományos pontossággal idézte fel a dokumentum keletkezéstörténetét, mintegy történelmi visszatekintést nyújtva a jelentős politikatörténeti esemény kapcsán, majd felszólalása végén elmondta: a 25 évvel ezelőtti autonómianyilatkozat mind a mai napig zsinórmértékként van jelen az autonómiáról szóló diskurzusban. Borbély Zsolt Attila politológus, publicista, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke a Kolozsvári Nyilatkozattal szembeni balliberális sajtótámadásokról tartott összefoglaló előadást, mely során elmondta: a sajtóoffenzíva egyik célja volt az autonómia szempontjából is jelentős Nyilatkozat és az azt kezdeményezők lejáratása, s e támadások egyik vezéralakja – az azóta elhunyt – Cs. Gyimesi Éva volt. Borbély reagált azokra a korábbi támadásokra is, melyek szerint a Kolozsvári Nyilatkozat kezdeményezői figyelmen kívül hagyták a román felet, s kijelentette: valótlansággal vádolták az autonomistákat, hiszen azok számoltak a román hatalommal, de nem mint viszonyítási ponttal, hanem mint egy központosított, elnyomó gépezettel. Felszólalása végén az EMNT alelnöke rámutatott: akik a Kolozsvári Nyilatkozatot támadták, azok indítottak offenzívát az önálló magyar egyetem gondolata ellen is. Kónya-Hamar Sándor közíró, politikus beszédében felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat nem előzmények nélküli, hiszen a Marosvásárhelyi Hitvallásban már megfogalmazásra kerültek azok az alapelvek, melyeket a Kolozsvári Nyilatkozat is magába foglalt. Kónya-Hamar véleménye szerint az erdélyi magyar politikai elit sokszor csak kampányszlogenként használja a többszintű autonómiát, miközben a románság a rendszerváltás óta igyekszik démonizálni az önrendelkezési törekvéseket. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke emlékeztetett: a rendszerváltást követően az erdélyi magyar szervezetek egyöntetűen fogalmazták meg autonómiaigényüket, s ennek egyik alapdokumentuma volt a Kolozsvári Nyilatkozat. „A politika a lehetőségek kihasználásának művészete, a Domokos Géza által vezetett RMDSZ azonban tudatosan ment el a magyar közösség szempontjából lényeges esélyek mellett” – jelentette ki a Néppárt elnöke. Szilágyi hozzátette: „Bukarest mindmáig nem tudott hiteles és megbízható hatalmi központtá válni az erdélyi magyarság számára, a mi feladatunk pedig az, hogy demokratikus és békés úton rendezzük viszonyunkat a románsággal.” Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke kijelentette, 25 év elteltével lezártnak tekinthető az ideológiai viták korszaka, majd emlékeztetett: a reformtömörülés létrejötte a Kolozsvári Nyilatkozatnak köszönhető, hiszen – vízválasztóként – ez volt az a dokumentum, melynek szellemében kijelenthették, másféle politikai képviseletet akarnak. „Bukaresthez való viszonyunk mindmáig rendezetlen, s a kérdés adott: a beépülés, vagy a távolról kifejtett nyomásgyakorlás útja a járható? A reformtömörülés tagjaiként végig azt vallottuk, hogy kötelességünk megvédeni a Tőkés László által felhalmozott politikai tőkét, miközben a Kolozsvári Nyilatkozatra is iránymutatóként tekintünk” – mondta a néppárti politikus. Katona Ádám, az RMDSZ egykori, Erdélyi Magyar Kezdeményezés platformjának elnöke felidézte a Kolozsvári Nyilatkozat létrejöttének körülményeit, valamint az RMDSZ megalakulásának történetéről is beszélt. Hangot adott azon véleményének, mely szerint a reformtömörülésnek még keményebben kellett volna fellépnie, s az RMDSZ szégyenének nevezte, hogy nem foglalkoznak a 25 évvel ezelőtt elfogadott Kolozsvári Nyilatkozattal, s negyed évszázados évfordulóját nem ünneplik meg. „A 25 évvel ezelőtti események reményt keltettek bennünk, s nem feltételeztük a jövő politikai vitáit, valamint azt, hogy érdekvédelmi képviseletünk nem fog harcolni értünk” – mondta Katona Ádám. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke kijelentette: „Meggyőződésem, hogy rendkívül kitartó, szívós diplomáciai munkát kell még elvégeznünk azért, hogy elfogadtassuk itthon és nemzetközi színtéren is autonómiaigényünket, s hogy az időnként fellángoló magyarellenes hangulatot is ellensúlyozzuk. A mi megközelítésünkben Székelyföld autonómiája román állampolgárok igényére épül, akik békés, demokratikus eszközökkel szeretnék megvalósítani jogos önrendelkezésüket.” A konferencia zárásaként Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke elmondta: „A Kolozsvári Nyilatkozat a belülről vezéreltség utolsó dokumentuma volt, s ezt a szellemiséget és indíttatást kell az erdélyi magyarságnak is visszanyernie. Ugyanakkor nagy kérdés, hogy miként sikerül közösségünk érdeklődését újra felrázni az autonómia ügye iránt. Mindezek mellett örömmel kell nyugtázzuk, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Székely Nemzeti Tanács is hűen hordozza a Kolozsvári Nyilatkozat szellemiségét.” EMNT; itthon.ma/erdelyorszag 2017. október 14.Teljesítetlen autonómiaigéretekAz Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Amire felesküdtünk isten s ember előtt címmel a romániai magyarság önrendelkezését szorgalmazó Kolozsvári Nyilatkozat 25. évfordulója alkalmából rendezett konferenciát péntek délután a Magyar Unitárius Egyház imatermében. Az emlékezés helyszíne jelképes volt: 1992-ben itt született meg a történelmi lépésnek számító RMDSZ-nyilatkozat a nemzeti kérdésről – az esemény ma már többféleképpen él az akkori főszereplők memóriájában. Szőcs Géza, az RMDSZ akkori főtitkára szerint az autonómianyilatkozat a közösség nagy ideáljainak a megfogalmazását jelentette, amit Bukarestből és Budapestről vezérelve akadályoztak meg. 1989 után az erdélyi magyarság vezetői elherdálták, aprópénzre váltották az addig felhalmozott politikai tőkét, így kerülhetett célkeresztjükbe Tőkés László is. A Kolozsvári Nyilatkozat megalkotói naívan nekik engedték át a terepet a brassói kongresszuson. Tőkés László EMNT-elnök meggyőződése, hogy a Kolozsvári Nyilatkozatot tovább kell vinni, mert annak idején a felesküvéssel találtunk magunkra, és ez mindmáig kötelez. Aki elfogadja annak tartalmát, a nemzeti oldalon áll, aki pedig nem, az máshová tartozik. A tájbasimuló “neptuni” politika helyett a háromszintű autonómiát kell elérnünk, megszabadulva a balkánizálódástól, újragondolva politikánkat, szakítva a tisztességtelen nézetekkel. Életképes eredményt csak akkor érhetünk el, ha egységesen lépünk fel közösségi érdekeinkért, mondta. A Kolozsvári Nyilatkozat egyik megfogalmazója, Bodó Barna politológus szerint ez ma is zsinórmérték, „az erdélyi magyar közösség vagy autonóm lesz, vagy nem lesz”. Borbély Zsolt Attila EMNT-alelnök a nyilatkozat ellen viselt balliberális sajtóháborúról beszélt, amelynek célja a nemzeti gondolkodás kompromitttálása volt. Ennek fő szószólói Cs. Gyimesi Éva és Magyari Nándor voltak, akik kozmopolitákként megelégedtek a román hatalom engedménymorzsáival, az autonómistákat párbeszédre képtelen voluntaristáknak bélyegezték meg. Kónya Hamar Sándor húsz évnyi politikusi tapasztalata alapján kijelentette: manapság tizenhat uniós tagállam ismeri el az önrendelkezés valamelyik formáját, amelynek haszonélvezője ötven nemzeti kisebbség. „Huszonöt éve kimondtuk: a romániai magyarság államalkotó társnemzet. És hol tartunk most?”– tette fel a kérdést. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke, aki a Kolozsvári Nyilatkozat előtt az RMDSZ ifjúsági szervezetének (MISZSZ) egyik vezetője volt, arra emlékezett, hogy Demény Lajos és Király Károly hasztalanul veszett össze Domokos Géza akkori elnökkel, az lett volna kedvező pillanat az autonómia követelésére. Az autonómisták hibája, hogy akkor nem voltak elég kemények. Szilágyi Zsolt szerint az akkori eskütétel ma is aktuális és kötelez. Toró T. Tibor EMNP-ügyvezető elnök szerint a Kolozsvári Nyilatkozat után az autonómiatörekvést komolyan nem vevő RMDSZ-ben megindult a platformizálódás. Így alakult meg a Reform Tömörülés, amely Tőkés László politikai tőkéjét kívánta gyümölcsöztetni. És ezt a szellemiséget napjainkig megőrizte. Katona Ádám, az egykori Erdélyi Magyar Kezdeményezés platform elnöke sajnálja, hogy akkoriban „nem mondták keményebben az igazságot”. Szerinte Domokos Géza amilyen haszonos volt a letűnt korban a Kriterion Könyvkiadó vezetőjeként, annyira kártékonynak bizonyult az RMDSZ elnökeként. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke azt hangsúlyozta, hogy a napjainkban mesterségesen gerjesztett magyarellenességet szívós diplomáciai munkával lehet csak kivédeni. Romániában a belső önrendelkezés tabuját a megfélemlítés és a félelem táplálja. Az autonómia nem román–magyar vita, hanem a demokrácia velejárója. Az RMDSZ azonban a katalóniai függetlenségi népszavazás kapcsán azon ügyködött, hogy megnyugtassa a román hatalmat: „mi nem ezt akarjuk. Ha az önrendelkezési jog és a véleményszabadság joga sérül, és ezt Európa elfogadja, akkor nagyon rossz irányba haladunk” – mondta. A konferencia szervezője, Sándor Krisztina EMNT-ügyvezető elnök úgy összegezte az elhangzottakat, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat példa midenki, de főleg a fiatalok számára, mert bőven van még tennivalónk. Az egyik hozzászóló pedig így summázott: a romániai magyarság legnagyobb baja nem a széthúzás, hanem az apátia. Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatban az RMDSZ leszögezte: „a romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa”, és kinyilvánította, hogy „a belső önrendelkezés útján” kíván haladni. A célokat az RMDSZ akkori vezetői és parlamenti frakciói esküvel is megerősítették, minderre Kolozsváron, a Szent Mihály plébániatemplomban került sor. Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár) 2017. október 19.Kolozsvári Nyilatkozat: eskü az autonómiáraHuszonöt évvel ezelőtt fogadta el az RMDSZ a Kolozsvári Nyilatkozatot. Az erről szóló konferencián az előadók nyomatékosították: a magyar érdekképviseleti politika csak akkor lehet eredményes, ha ennek szellemiségéhez kanyarodik vissza. Politológusok, szociológusok és jogászok minden bizonnyal még hosszú ideig fognak azon vitatkozni, hogy 1989 decemberében mi történt: lehet-e rendszerváltásnak nevezni azt a folyamatot, amelynek során a korábbi elit önátmentése mellett alapjaiban újraszabták a hatalomgyakorlás játékszabályait? Annyi biztos, hogy mind egyéni, mind közösségi szinten kitágult a világ, ami alatt nemcsak a mozgásszabadságot értjük, hanem a formális, szervezeti alapra támaszkodó közösségi érdekképviselet lehetőségét is. Az erdélyi magyarság már a Ceauşescu bukása előtti napokban, 1989. december 20-án és 21-én megalakította a későbbi érdekképviseleti szövetség első csíráit jelentő szerveződéseket Temesváron, Kolozsváron és Bukarestben. December 22-e után a bukaresti mag, azon belül Domokos Géza és köre határozta meg az új szervezet politikai arcélét és a nevét is. Amint azt Szőcs Géza 1994-ben a Korunk hasábjain zajló koncepcionális vitában leszögezte, hiba volt a csángókra való hivatkozással és a bukaresti funkcionáriusok kedvéért magát romániaiként meghatározó szervezetet alapítani, sokkal szerencsésebb és előremutatóbb lett volna az erdélyi önmeghatározás, ami az e tájon eltöltött ezeregyszáz évünkre utalt volna. Kollaboránsok és autonomisták Az a szembenállás, amely a névhasználat kapcsán már januárban megjelent, később meghatározóvá vált szervezeti szinten is. A két tábor, a helyzetteremtő, távlatokban gondolkodó, a cél érdekében akár konfliktusokat is vállaló autonomisták, valamint a tájba simuló konfrontációkerülő, a román érzékenységet a magyar érdekeknél fontosabbnak tartó kollaboránsok első ízben az 1990-es nagyváradi kongresszuson sorakoztak fel egymással szemben. A magukat mérsékeltnek mondó kollaboránsok nem kis része megpróbálta az elvi különbségeket kisebbíteni, a pozícióharcra fogni a szembenállást. Nem kétséges: a két tábor elöljárói jól megjelenítették a két eltérő gondolkodásmódot, de ebből eredt az egymásnak feszülés és nem fordítva. Az autonomisták vezéralakja ekkortájt Szőcs Géza volt, az Ellenpontok egyik szerkesztője, aki a Szabad Európa Rádió munkatársaként jól fizető állást hagyott ott, hogy szükség esetén Erdélyben élére álljon a frissen megalakult érdekképviseletnek. Aki szamizdat folyóirat szerkesztésébe fogott Ceauşescu uralmának idején, az számot vetett életével, és többre tartotta a politikai cselekvést egy kilátástalan helyzetben is, mint saját létbiztonságát. A mai fiatalok elképzelni sem tudják, hogy akkor valóban embereket vertek agyon csak azért, mert például irredenta dalokat énekeltek a kocsmában. A kollaboráns szárny vezetője Domokos Géza, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának egykori póttagja volt, akiről találóan állapította meg Katona Ádám a Kolozsvári Nyilatkozatra emlékező konferencián, hogy hatalmas érdemei voltak az 1989 előtti időkben, amikor a Kriterion Könyvkiadó élén állt, de ugyanolyan hatalmas károkat okozott 1989 után RMDSZ-elnökként. Domokos Géza maga is elismerte, hogy lojalitás szempontjából kettős kötődésű ember. Az első kongresszuson elmondott beszédében kijelentette: szerinte az erdélyi magyarok feladata, hogy nem egy, hanem két nemzetben gondolkozzanak. Gondolkodásának román befolyásoltságát mi sem jeleníti meg jobban, mint amikor a második bécsi döntés félévszázados évfordulója alkalmából 1990. augusztus 30-án kiadott nyilatkozatában felmondta az összes történelemhamisító román toposzt, és román szóhasználattal diktátumnak nevezte azt a formálisan a románok által kért, mindkét fél által elfogadott és végrehajtott döntést, amelyet a jogi egyetemeken a nemzetközi döntőbíráskodás iskolapéldájaként lehetne tanítani. Elhallgatott autonómiakövetelés A két szárny közötti kötélhúzás határozta meg az RMDSZ történetének első három esztendejét. Az elvi, értékrendi különbségeken alapuló szembenállás stratégiai síkon az autonómiához és az önrendelkezéshez való eltérő hozzáállásban nyilvánult meg. Domokos Gézáék mindent elkövettek, hogy erről a kérdésről lehetőleg szó se essék, míg a másik oldalon állók – Szőcs Géza, Borbély Imre, Patrubány Miklós, Toró T. Tibor, valamint a Székelyföldi Politikai Csoport Katona Ádámmal az élen – újra és újra érdemi vitát kezdeményeztek. Tőkés László ekkor tiszteletbeli elnökként megpróbált jóhiszeműen egyensúlyozni a két tábor között. A radikálisok vezéralakjává azt követően vált, hogy az 1992 nyarán történt Hargita megyei listahamisítás kapcsán megtapasztalta: a magukat mérsékeltnek nevezők képesek átgyalogolni írott és íratlan normákon, amennyiben vezetőik nem kerülnek fel a képviselő- és szenátorjelölti listákra. Az autonómiaprogram iktatására már az első kongresszuson kísérlet történt. Végül a program megfogalmazói az autonómia ismérveit a helyi önkormányzati rendszer címszava alá gyömöszölték be. A második, 1991-ben Marosvásárhelyen megtartott kongresszuson bekerült a programba a kulturális autonómia, amiről azonban olyan konok és elkötelezett bátorsággal hallgatott a Domokos-féle vezetés, hogy nemhogy a románok, de még az RMDSZ politikájában részvevők zöme sem tudott. Ezen a kongresszuson került be a társnemzeti önmeghatározás az RMDSZ hivatalos dokumentumaiba, miszerint a romániai magyarság államalkotó tényezőként, a román nemzet egyenjogú társaként határozza meg magát. Ugyanakkor azt sem hallgathatjuk el, hogy Domokosék hátba támadták az 1991-es agyagfalvi autonómiakezdeményezést (az érintettek, Katona Ádám és Domokos Géza, visszaemlékezései e ponton ellentmondanak egymásnak, de minden okunk megvan arra, hogy az előbbinek adjunk hitelt). Csapó József autonómiaelvű memorandumát pedig a vezetés titkosította arra való hivatkozással, hogy ne gyengítsék a román ellenzék pozícióit az 1992-es választások előtt. A választás után viszont elérkezett a pillanat, amikor már semmilyen érv nem volt az autonómia ügyében való határozott kiállás elodázására. Eskü a Szent Mihály-templomban A Küldöttek Országos Tanácsának 1992. október 24–25-i ülésén Borbély Imre javasolta egy autonómianyilatkozat elfogadását. A javaslat hatalmas vitát kavart, amelynek keretében az autonomisták – élükön Tőkés Lászlóval, aki teljes mellszélességgel, erkölcsi és politikai tekintélyének teljes súlyával kiállt a nyilatkozat mellett – szabályosan szétzúzták a másik oldal elvi és gyakorlati ellenvetéseit. A nyilatkozatot végül ellenszavazat nélkül, egyetlen tartózkodás mellett fogadta el a testület, majd a benne foglaltak kivívására az RMDSZ képviselői és szenátorai esküt tettek a Kolozsvári Szent Mihály-templomban. Nem sokkal később egy balliberális, kozmopolita, a nemzetszeretetet újkollektivizmusként megbélyegző, SZDSZ-es ihletettségű politikai kommandó – élén Cs. Gyimesi Évával, Magyari Nándor Lászlóval, Bányai Péterrel és Fey Lászlóval – szabályos sajtóháborút indított a nyilatkozat és annak elfogadtatói ellen. Mégsem tudta megzavarni az RMDSZ minden politikai irányzatát magában foglaló Egyeztető Kerekasztal munkáját, amelynek eredményeképpen elkészültek a nyilatkozat elvi tartalmának megfelelő program- és alapszabályzat-módosítások. Ezeket az 1993 januárjának közepén ülésező brassói kongresszus fogadta el. Itt az autonomisták nem indítottak jelöltet a másik oldallal, Markó Bélával szemben. Tőkés László csak azért vállalta a jelöltséget az utolsó pillanatban való visszalépés szándékával, hogy meglegyen a vészforgatókönyv arra az esetre, ha a kollaboránsok végül nem hajlandóak elfogadni az autonómiaelvű alapszabályzat- és programmódosításokat. Neptun-logika Amint azt a konferencián többek között Szilágyi Zsolt is elmondta, hiba volt szemérmeskedni, hiba volt bízni a másik oldal jóhiszeműségében, programhűségében és elvszerűségében. A koncepcionális győzelem után csakis a pozicionális győzelem garantálhatta volna, hogy az RMDSZ autonomista politikát fog folytatni, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat szellemében tevékenykedik majd. Ehelyett mi történt? Kecskére bíztuk a káposztát. Markó Béla vezetésével egy négyéves Janus arcú korszak következett, amely felmutatott nemzetelvű, helyzetteremtő lépéseket (pl. az állammodell mentén való önépítkezés megkezdése, memorandum az Európa Tanácshoz Románia felvételének ügyében), de mulasztásokat is, mert nem került sor a kongresszus által megszabott kétéves határidő dacára a nemzeti kataszter összeállítására, az autonómiastatútumok elfogadására, és nem írták ki a belső választásokat, ugyanakkor önsorsrontó politikai bűnöket (Neptun-ügy, Nagy Benedek-ügy) is. Mindezt tetézte az 1996. november 28-án való kormányra lépés, amellyel az RMDSZ hátat fordított a négy évvel korábbi nyilatkozat szellemének és betűjének. A Neptun-logika lényege az, hogy a román és az erdélyi magyar csúcsvezetés egymás hátát védi. A románok biztosítanak az RMDSZ vezetés számára annyi – a lényeget nem érintő – engedményt, amit eredményképpen felmutatva urnákhoz lehet szólítani az erdélyi magyar közösséget. A magyar fél pedig tartózkodik a román diplomácia nyomás alá helyezésétől, nem használja a külpolitika fegyverét, cinkos a modellértékű román kisebbségpolitika hazug mítoszának terjesztésében. Az eredmény közismert: ma még az is veszélyben van, amit ezzel a kuncsorgó, konfliktuskerülő politikával eddig sikerült elérni. Az RMDSZ magatartását jól jellemzi az, amit Szilágyi Zsolt emelt ki az előadásában: Kelemen Hunor elmegy tüntetni a magyar oktatásért a kormány ellen, majd Bukarestbe visszatérve a kormányoldallal együtt szavaz. Így aligha lehet egységes magyar érdekképviseleti politikát folytatni, az autonómia kiharcolásáról nem is szólva. Az erdélyi magyar érdekképviselet megújítása elképzelhetetlen az RMDSZ önfeladó, szolgalelkű politizálása mellett, a hivatalosan mindenki által áhított magyar összefogás elvi alapját csakis a 25 évvel ezelőtt elfogadott nyilatkozatban foglaltak képezhetik. Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. december 30.Csender Levente: A forradalom hőse (2. rész)Még akkor is hihetetlen volt, ami velük történt, amikor a bukaresti tárgyalás lezajlott. Valahogy nem fért a fejükbe, hogy a frissen, teli torokkal kikiáltott román demokráciában ők lesznek az első koncepciós perek áldozatai. A napok múltak, ők meg barátkoztak a hellyel, a helyzettel. Aztán egyszer, nem is tudták, hogy milyen nap, reggel vagy este, az őr beszólt a kisablakon, hogy szedjék mind a négyen a cuccukat. Megint felcsillant a szemük, hogy szabadulnak, de csak Mărgineni-be vitték a rabszállítóval, Romániának egyik legkegyetlenebb börtönébe. Másfél hónapja voltak már ott, amikor megtudták az ítéletet. Vass Kiss Előd (18 év), Nagy Imre (18 év), Nagy István (15 év), Ambrus Pál (15 év). Akkorra kezdett az egész rablét valósággá válni. A legfelsőbb bíróság fölött semmi nem volt Romániában, akihez fordulni lehetett volna. Előd halkan mondogatta magának, hogy tizennyolc év, tizennyolc év, és valahogy elképzelhetetlen volt számára, hogy annyit, amennyit addig leélt, négy fal közt kell eltöltenie gyilkosokkal összezárva. Felnézett és számolni kezdett. 80 rab volt egy cellában. Több közülük már ölt embert. Falubelije egy sem akadt ott. Arról gondoskodott a börtönparancsnok, hogy a magyarok véletlenül se kerüljenek egy cellába. Elkezdődtek az egyformán hosszú napok. Hajukat levágták, hetente egyszer tisztálkodtak esővízben. Éjszakánként érezték, hogy a tetvek randalíroznak a bőrükön, de hozzá kellett szokjanak. A koszt pocsék volt. Reggel égetett kenyérből kávét főztek, cukor nélkül, ebédre árpakásaleves és káposzta meleg vízzel leöntve, másnap fordítva: káposztaleves, árpakása a második, estére spenót, fuszulyka vagy pityóka. A tetvek meg ették őket. Egy reggel szólt az őr Elődnek, hogy szedje a cuccát, ő megint azt hitte, szabadul, de nem. Csak vitték valahová. A rabszállítóból hegyek körvonalait látta, abból gondolta, hogy az a Kárpátok lehet, valóban az volt. Szamosújvárra vitték. Újra együtt voltak négyen. De csak az úton. Előd emlékezett a gyufára, amit a rabok csináltak, rá volt írva, hogy Gherla. Az ország legszigorúbb börtöne, ahol még Rózsa Sándor, a nagy betyár is szelíd varga lett. Előd abban reménykedett, hogy hátha az új helyen kiveszik őt is dolgozni. Ha gyufát kell gyártani, hát gyufát gyárt, akkor is, ha a foszfor mérgező, és kihullik tőle a foga meg a haja, csak csináljon valamit, mert a semmittevés borzasztóan felőrölte. Állandóan a saját sorsán gondolkozott, olyan volt, mintha egész nap a saját seggébe bámulna, csak az zökkentette ki ebből, ha verni vitték. Mert a verést ott sem hagyták abba. A börtönigazgató kivezettette az oroszhegyi rabokat az udvarra, kiállíttatta a román rabok elé, rájuk uszította őket, összeszidta előttük. Azt mondta rájuk, hogy a horthysták műveltek ilyeneket, mint ezek, sovén gyilkosok, jól nézzék meg őket, mert ezek ölik a románokat... Akkor az őrök a toronyban elfordultak, és hagyták, hogy barátkozzanak a román rabok a magyarokkal. Más módszereik is voltak a smasszereknek. Ment el az őr a folyosón éjjel, gumibottal rácsapott az ajtóra, ugrottak talpra a rabok mind, egy idő után ez annyira beléjük ivódott, hogy bármilyen kis neszre ugrottak fel. Tizenöten voltak negyven négyzetméteren. Felváltva sétáltak. 1990. január 16-án reggel Előd gumidefektet javított a traktoron. A hőmérő jócskán mínuszban. Fagyott rá a keze a vasrúdra, de meg kellett javítani, mert menni kellett az erdőre fáért. Ahogy szokta, felemelte a traktor elejét, és lefeszítette a külsőt. Épp húzta ki a gumibelsőt, amikor óriási zúgást hallott közeledni, rezgett a föld a lába alatt, már fel lehetett ismerni, hogy ez óriás motor, és akkor elfogta valami baljóslatú érzés, hogy el kéne futni valahová, elbújni, de aztán ott maradt, mert úgy érezte, nincs miért elfusson. A következő pillanatban már a kapu elől hallotta a zúgást, ott fékezett le az a nagy valami, ő csak a leugráló katonákat meg rendőröket látta, akik berontottak a kapun golyószórókkal kezükben, körülvették, voltak vagy tízen, mind rászegezték a vascsöveket, kérdezték a nevét, ahogy kimondta, a kezét tekerték is hátra, kattant a bilincs, és tuszkolták fel a nagy katonai teherautóra. Kezet sem moshatott, tiszta ruhát sem vehetett, el se köszönhetett. Több embert szedtek így össze a faluból és vittek el. Először Székelyudvarhelyre, aztán Csíkszeredába. Akiket összeszedtek, nem nagyon tudtak románul, nem értették, mi zajlik körülöttük. Tolmácsot nem kaptak. Első nap jól megverték, forgatták, vallatták őket, ütötték kézzel-lábbal, gumibottal, ami épp a kezükbe akadt. Este tizenegy órakor kinyílt a cellaajtó, kihívták Elődöt, az ajtót becsapták mögötte, ott álltak körben nyolcan-tízen, belökték a kör közepébe, és ütni-rúgni kezdték. A börtönparancsnok csak állt és nézte. Előd a földön fekve két könyökét leszorította, hogy a bordáit ne tudják betörni, tenyerével a fejét és az arcát védte. Fogalma sem volt, mit akarnak tőle. A verés végén visszavitték a cellába. Következtek a többiek sorjában. Nem mondtak nekik semmit, hogy kit miért vernek. Pár foglyot néhány nap múlva elengedtek. Négyen maradtak letartóztatva. Nekik az összebilincselt lábukat a kezükhöz is láncolták, és úgy vitték kihallgatásra. Kihallgatás után kaptak még öt nap zárkát. Mikor letelt az öt nap, meghosszabbították harminc napra a letartóztatásukat és átvitték őket a börtönbe. Gyilkosokkal tették egy cellába. Cellatársaik tudták, hogy miért vannak bent, azt is, hogy meddig, meg azt is, hogy jó magaviselettel valamennyit lefaraghatnak belőle. Elődék viszont nem sejtették, mi vár rájuk. Továbbra is négyen voltak megrekesztve: Vass Kiss Előd, Nagy Imre, tizennyolc évesek, Nagy István, idősebb zenész, akit azzal vádoltak, hogy gumicsizmával hozzárúgott a rendőrhöz, és Ambrus Pál, harmincas éveiben járó asztalos, aki soha életében nem ütött meg senkit, beleértve Liviut is. Ment néhány hétig a verés, vallatás. Már mindent elmondtak, amit tudtak, de a vallatók még valamit hallani akartak. Elődék nem számítottak arra, hogy őket elítélik, még a tárgyaláson sem, mert négyük közül senki nem követett el olyan súlyos bűncselekményt, amiért elítélhették volna. Ám ezzel ellentétben az ügyészség véleménye egyértelműen az volt, hogy ők ölték meg Liviut, és ezt rájuk is akarták bizonyítani. Ők még nem tudták, hogy az ítéleteket előre meghozták, csak a bizonyítékokat gyűjtögetik, és azt akarják kihúzni belőlük, hogy igen, mi voltunk, mi öltük meg őt. Mikor Katona Ádám jogharcos az ügyészt megkérdezte, hogy miért vállalnak olyan ügyet, amiben ártatlan embereket ítélnek el, mert a négy elítéltből kettő, Ambrus Pál és Nagy István ott sem volt a rendőrverésnél, az ügyész kijelentette, hogy valaki csak megölte Liviut. Akkor Katona Ádám azt mondta, hogy az ügyészségnek nem valakit, hanem a gyilkost kell elítélnie. Ők nem a gyilkost vagy gyilkosokat ítélték el. A négy letartóztatottból ketten épphogy nagykorúak lettek, ketten tényleg nem voltak ott Liviu megverésénél, de mindannyian gyilkosság vádjával várták az ítéletet. Úgy nézett ki, hogy az ügyészségnek „kilóra” meg kell hoznia az ítéletet, az nem számít, hogy ki kerül rács mögé. * Előd, Imre, Ambrus Pál és Nagy István maradt továbbra is a karcerben. Verték, vallatták, még mindig románul, nem is értettek semmit. Két hónapig ügyvédet sem kérhettek. Akkor kezdték sejteni, hogy súlyos vádat emeltek ellenük, amikor vitték eléjük a sok kézírásos román szöveget, ami nem is az ő írásuk volt. Valaki megírta, velük aláíratták, azt sem tudták, hogy mi az, mert ők írásbeli nyilatkozatot nem adtak, nem is tudtak volna, mert nem beszéltek románul. Tolmács nem volt. Félig agyonverve azt is aláíratták velük, hogy nem bántották őket. Előddel azt is aláíratták, hogy a haldokló rendőrbe belerúgott. Nem volt ereje tiltakozni. Olyan kékeszöld volt tetőtől talpig, mint a lekvár tetején a penész. Pár hét után közölték velük a vádat: emberölés előre megfontolt szándékkal. Aztán felgyorsultak az események. Mire észbe kaptak, már el is voltak ítélve. Előd tizenhárom évre. A többiek is hasonló szerencseszámot kaptak. Az ügyész ezt kevésnek találta, súlyosbításért fellebbezett. A bíróság helyt adott a fellebbezésnek. Vitték át őket a Kárpátokon, be az Ókirályságba. Aztán Bukarest mellett várták, hogy mi lesz velük. Ügyük a katonai ügyészségre került. Az ügyész Elena Ceauşescu ügyvédje volt, az elhíresült kivégzési felvételen látni, hogy leginkább vádol, nem véd, az ügyvédi kamara kizárta soraiból, kárpótlásul katonai főügyészi státust kapott. A tárgyalás napján Elődék új ruhát kaptak. A bíróságra egy alagúton mentek, vagy százötven rendőr két oldalt sorfalat állt, ahogy mentek el előttük a rabok, mindegyik hozzájuk vert vagy rúgott. Az arcukat nem bántották, arra vigyáztak, hogy a tárgyalóteremben ne tűnjenek fel senkinek az ütésnyomok. Elődék nem tudták akkor sem, hogy miért kapják a laskát. A folyosóra egy rejtett ajtón értek ki, ott már csak egy őr sétált előttük egy füzettel és egy gumibottal. A civil emberek nem is gondolták, hogy mi van alattuk. A tárgyaláson megkérdezték, hogy hibásnak érzik-e magukat, Nagy István megszólalt magyarul, hogy nem érzi hibásnak magát, a bíró felszólította, hogy beszéljen románul, azt mondta akkor ő románul, hogy nu ştiu româneşte (nem tudok románul), a bíró meg cinikusan megjegyezte, hogy látod, hogy tudsz te románul. Ezen jót nevetgéltek, aztán vége is volt a tárgyalásnak. Ez volt az utolsó szó joga. Ítéletet nem hoztak rögtön, csak berekesztették a tárgyalást. A négy rab nem tudott meg semmit a jövőjéről. Visszafelé is bementek a titkos ajtón, megint végig a rendőrsorfal előtt, akkor már nem vigyáztak az arcukra sem. Ambrus Pálnak kiverték a fogát. Akkor még nem tudták, hogy az csak a bevezető. A börtönben jött az igazi verés, hatlapra esztergált fahusángokkal és gumibottal. (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
